Hitel, 1989. január-június (2. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - MÉG EGY SZÓ - Csengey Dénes: Az irodalomról és az életről

MÉG EGY SZÓ Az irodalomról és az életről „Elkerülhetetlennek tartom a magyar értelmi­ség komoly és nyilvános önvizsgálatát. Nemcsak a politikusoknak, nekünk is vannak bűneink és mu­lasztásaink. Annak az írónak, történésznek, szoci­ológusnak, akinek műveit ma is azzal a kíváncsi­sággal veszi kézbe olvasója, hogy vajon ezúttal mi­hez vette a bátorságot, mennyit mert megírni ab­ból, amit némán, de igen régen tud itt mindenki, van mit bevallania. Mindannyiunknak van mit be­váltanunk, mindannyiunk lelkén elhallgatott mondatok, elhallgatott félmondatok száradnak és illatoznak. Meg kell szabadulnunk tőlük. Ez az egyetlen módja annak, hogy az értelmiségi hivatás rangját visszaállítsuk. Késlekedni vele nem lehet. Hogy sikerül-e, az az elkövetkező korszak egyik kulcskérdése lesz.” Maholnap egy éve lesz annak, hogy ezek a mon­datok elhangzottak és viharos tetszést arattak a független magyar érd­emiség egyik fórumán. Ab­ban a pillanatban el lehetett hinni, hogy a helyzet megérlelte a szellemi életben a katartikus szembe­nézés hajlandóságát és belső kényszerét, el lehe­tett hinni, hogy születőben van egy új, ebben a ha­zában ismeretlen erkölcsi erő: a nyilvános beszéd nyomán ébredő elemi tisztaságélmény. Mára az élmény elillant közülünk, mert az önvizsgálat késik. Helyette tisztátalan teliharcok, helyette, jól mondja Esterházy, már-már ízléste­len tülekvés a damaszkuszi úton. De nem is a tömeg, hanem­ az álság az, ami engem elémélyít. Nem hiszem, hogy valamiféle numerus clausus­­szal lehetne vagy kellene korlátozni a megigazulás iránti tömeges érdeklődést. De kérdezem, kinek sikerült, akár csak egy szemvillanásn­yi időre is, megpillantania az útra kelő saulusokat? Senkinek. Aki a népes reformkaravánhoz csatlakozik, már a legelső lépést Szent Pál jelmezében teszi meg. Ez­után pedig nagyon is természetes, hogy figyelmét az úton nem a megvilágosodás pillanatára való fe­szült várakozás köti le. Nem azt fürkészi, hol az igazság, hanem azt: vajon melyik zarándokcsuk­lya rejti azt a férfit, aki a jól fizető egyházi és világi tisztségeket majd újraosztja Damaszkuszban. Kiábrándító látvány ez, és megteremti azt a ma már mindenki számára nyilvánvaló ellentmon­dást, mely szerint a kultúra, az értelmiség és a nyil­vánosság hitele és erkölcsi súlya nem növekedett olyan ütemben, amilyen ütemben határai tágul­tak, szabadságai gyarapodtak. A közönség vala­hogy úgy tekint a nyilvánosság új bajnokaira, akár a vásári tűznyelőre: nem hiszi el, hogy az artista valóban megégetheti a nyelvét. Ki csodálkozhat ezen? Folyik a politikában a Kádár-korszak alapjainak felülvizsgálata és eluta­sítása, úgy, hogy Kádár neve is alig említődik, fele­lőssége nemhogy komolyan szóba nem jön, fel sem igen villan. Hónapokkal ezelőtt összeomlott a Kádár-korszak kulturális intézményrendszere, a lappangó diktatúra kvázi-nyilvánosságának egész konstrukciója összeomlott, ledőltek a falai annak a cellának, amelyben a magyar értelmiség a leg­jobb erőit és hajlandóságait eltékozolva vesztegelt több mint harminc éven át. Való igaz, a sajtó és a nyilvánosság övezeteiben zajlott le mára legtelje­sebben a demokratikus áttörés. De mindez úgy történt, hogy közben szinte el sem hangzott nyil­vánosan Aczél György neve. Azé az Aczél Györgyé, aki ama cella tervező főépítésze volt, aki a magyar értelmiség nagy részét önkorlátozó alku­ba, az elhallgatás cinkosságába vonta, aki a kultúra és a nyilvánosság egész intézményrendszerét e megszégyenítő alku szabályaihoz igazította, a nemzeti gondolatot és a nemzeti kisebbségeink sorsáért viselt felelősség megnyilvánulásait szá­műzte vagy legázoltatta, aki a Lukács-tanítványok közül kinőtt új baloldaliakat és radikális demokra­tákat emigrációba kergette vagy szamizdatba szo­rította, azé az Aczél Györgyé, akinek hívei és ta­nítványai ma is birtokolják a nyilvánosság egyes kulcspozícióit. Nagyon is érthető a homály e név körül. Az önvizsgálat nélkül, a cinkosság katartikus kivallá­sa nélkül nem lehet hiteles semmiféle leleplezés. A homály, a füstgéppel terjesztett köd viszont fede­zékül szolgálhat sokak számára a szembenézés vallató pillanataiban. Annak leple alatt észrevétle­nül felölthetők a paulusi köntösök. Itt van például az Élet és Irodalom esete. Az egyetlen magyar irodalmi hetilap szerkesztői a de­mokratikus nyilvánosság bajnokainak hálás szere­pében lépnek fel hetek óta rádióban, televízióban. Előadják, hogy őket — miközben lázasan munkál­kodtak a valódi, korlátozatlan nyilvánosság meg­teremtésén — paternalista támadás érte: az írószövetség, el akarván marni (meg akarván ka­parintani) az ÉS-t, titokban, s a szerkesztőség bő­rére megegyezett a tengapi reflexek fogságában élő paternalista hatalommal, amely is elkötelezte volna magát arra, hogy a lapot titkos támaszai, az írók kezére játssza. Ilyenformán a korhű (azaz de­mokratikus) jelmezben fellépő szerkesztők nem is tehetnek mást, mint hogy olvasóikhoz, a demok­ratikus közvéleményhez, a magyar néphez fordul­nak védelemért. El kell ismerni, ez kitűnő szerepválasztás. Aki azonban nem veszítette el az emlékezetét, az világosan látja, hogy az ÉS és az írószövetség vi­szonya nem ábrázolható kielégítően e drámai be­állítás keretei között. Lépjünk vissza néhány évet. Az ÉS még Aczél Györgyé és az írószövetség sem az íróké, hanem Aczél Györgyé, de be van tiltva már Konrád, Eörsi meg a Szellem és erőszak, Heller Ágnes, Szelényi már emigrációban, a Beszélő már megje­lenik, de még senki nem gondol a 81-es íróközgyűlésre a monori tanácskozásra, stb. — ezeket itt most csak időhatározó jelleggel mon­dom. Az ÉS meg az írószövetség viszonya felhőt­len az így meghatározott időben. A béke annak tu­domásul vételén alapul és nyugszik édesdeden, éppen azon, hogy egyik fórum sem az írótársada­lom arculatát és szellemiségét képviseli a társada­lomban és a nyilvánosságban, hanem az aczéli kultúrpolitikát juttatja érvényre az írók szándékai és törekvései ellenében. Az ingatag, s mégis hosz­­szú életű konstrukció lényege az, hogy mindkét fórumon a politikai központ akarata és elképzelé­sei érvényesülnek, de úgy, mintha ezek maguk volnának az írók szándékai és elképzelései. Ezzel a trükkel tudta magát a lappangó diktatúra évtize­deken keresztül másnak mutatni, mint ami volt va­lójában, és ebben a mozzanatban ragadható meg az értelmiség cinkossága. Itt kezdődnek a nyolcvanas évek, itt kezdődik az aczéli konstrukció összeomlásának története. Az írószövetség 1981. decemberi közgyűlésén megteszi az első lépést, kifelé ebből a megalázó al­kuból. A mértékadó felszólalások azt követelik, hogy a szövetség szálljon szembe a lappangó, raj­­taérhetetlen cenzúrával, emeljen szót nemzeti ki­sebbségeink védelmében, legyen a szabad nyilvá­nosság­a a demokratikus közélet kísérleti terepe, vonja ellenőrzése alá a szellemi élet műhelyeit, védje az írók egzisztenciális érdekeit. — Az Élet és Irodalom nem számol be erről a fordulatról, úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Itt kezdenek el­válni az utak. Nem sokkal később a kultúrpolitikai vezetés egy radikális hangulatú tanácskozás megtorlása­ként felfüggeszti a fiatal írók József Attila Köré­nek működési jogát. Az ÉS egy sorban sem emlé­kezik meg a fejleményekről, igaz, ekkor még az írószövetség sem kel a JAK védelmére. Kövekeznek a folyóiratbotrányok és az írói szi­­lenciumok. A kulturális politika támadja a Tisza­­tájt Köteles Pálnak Ion Lancranjan ellenében írott vitacikke ürügyén, támadja majd lefejezi a régi Mozgó Világot. Az írószövetség mindkét ügyben határozott oppozíciót jelent be, az ÉS-nek egy sza­va sincs, mindössze Tóth Dezső miniszterhelyettes nyilatkozatát közli. Ugyanebben az időben a mű­velődési miniszter egyéves írói szilenciummal sújt­ja Csoóri Sándort a Duray Miklós Kutyaszorító cí­mű könyvéhez írt előszó miatt. Az írószövetség tiltakozik, az ÉS Hajdú János tollából útszéli han­gú vitairatot közöl Csoóri ellen. Nyilvános válasz­ra nem ad módot. Elkövetkezik a Tiszatáj szerkesztőinek leváltá­sa Nagy Gáspár költeménye ürügyén. Az írószövetségben közfelháborodás uralkodik el, az ÉS-ben egy hang sincs. Csurka Istvánt egyéves szi- 30 HITEL • 1989. 5. szám Csengey Dénes

Next