Hitel, 1989. január-június (2. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - MÉG EGY SZÓ - Csengey Dénes: Az irodalomról és az életről
MÉG EGY SZÓ Az irodalomról és az életről „Elkerülhetetlennek tartom a magyar értelmiség komoly és nyilvános önvizsgálatát. Nemcsak a politikusoknak, nekünk is vannak bűneink és mulasztásaink. Annak az írónak, történésznek, szociológusnak, akinek műveit ma is azzal a kíváncsisággal veszi kézbe olvasója, hogy vajon ezúttal mihez vette a bátorságot, mennyit mert megírni abból, amit némán, de igen régen tud itt mindenki, van mit bevallania. Mindannyiunknak van mit beváltanunk, mindannyiunk lelkén elhallgatott mondatok, elhallgatott félmondatok száradnak és illatoznak. Meg kell szabadulnunk tőlük. Ez az egyetlen módja annak, hogy az értelmiségi hivatás rangját visszaállítsuk. Késlekedni vele nem lehet. Hogy sikerül-e, az az elkövetkező korszak egyik kulcskérdése lesz.” Maholnap egy éve lesz annak, hogy ezek a mondatok elhangzottak és viharos tetszést arattak a független magyar érdemiség egyik fórumán. Abban a pillanatban el lehetett hinni, hogy a helyzet megérlelte a szellemi életben a katartikus szembenézés hajlandóságát és belső kényszerét, el lehetett hinni, hogy születőben van egy új, ebben a hazában ismeretlen erkölcsi erő: a nyilvános beszéd nyomán ébredő elemi tisztaságélmény. Mára az élmény elillant közülünk, mert az önvizsgálat késik. Helyette tisztátalan teliharcok, helyette, jól mondja Esterházy, már-már ízléstelen tülekvés a damaszkuszi úton. De nem is a tömeg, hanem az álság az, ami engem elémélyít. Nem hiszem, hogy valamiféle numerus claususszal lehetne vagy kellene korlátozni a megigazulás iránti tömeges érdeklődést. De kérdezem, kinek sikerült, akár csak egy szemvillanásnyi időre is, megpillantania az útra kelő saulusokat? Senkinek. Aki a népes reformkaravánhoz csatlakozik, már a legelső lépést Szent Pál jelmezében teszi meg. Ezután pedig nagyon is természetes, hogy figyelmét az úton nem a megvilágosodás pillanatára való feszült várakozás köti le. Nem azt fürkészi, hol az igazság, hanem azt: vajon melyik zarándokcsuklya rejti azt a férfit, aki a jól fizető egyházi és világi tisztségeket majd újraosztja Damaszkuszban. Kiábrándító látvány ez, és megteremti azt a ma már mindenki számára nyilvánvaló ellentmondást, mely szerint a kultúra, az értelmiség és a nyilvánosság hitele és erkölcsi súlya nem növekedett olyan ütemben, amilyen ütemben határai tágultak, szabadságai gyarapodtak. A közönség valahogy úgy tekint a nyilvánosság új bajnokaira, akár a vásári tűznyelőre: nem hiszi el, hogy az artista valóban megégetheti a nyelvét. Ki csodálkozhat ezen? Folyik a politikában a Kádár-korszak alapjainak felülvizsgálata és elutasítása, úgy, hogy Kádár neve is alig említődik, felelőssége nemhogy komolyan szóba nem jön, fel sem igen villan. Hónapokkal ezelőtt összeomlott a Kádár-korszak kulturális intézményrendszere, a lappangó diktatúra kvázi-nyilvánosságának egész konstrukciója összeomlott, ledőltek a falai annak a cellának, amelyben a magyar értelmiség a legjobb erőit és hajlandóságait eltékozolva vesztegelt több mint harminc éven át. Való igaz, a sajtó és a nyilvánosság övezeteiben zajlott le mára legteljesebben a demokratikus áttörés. De mindez úgy történt, hogy közben szinte el sem hangzott nyilvánosan Aczél György neve. Azé az Aczél Györgyé, aki ama cella tervező főépítésze volt, aki a magyar értelmiség nagy részét önkorlátozó alkuba, az elhallgatás cinkosságába vonta, aki a kultúra és a nyilvánosság egész intézményrendszerét e megszégyenítő alku szabályaihoz igazította, a nemzeti gondolatot és a nemzeti kisebbségeink sorsáért viselt felelősség megnyilvánulásait száműzte vagy legázoltatta, aki a Lukács-tanítványok közül kinőtt új baloldaliakat és radikális demokratákat emigrációba kergette vagy szamizdatba szorította, azé az Aczél Györgyé, akinek hívei és tanítványai ma is birtokolják a nyilvánosság egyes kulcspozícióit. Nagyon is érthető a homály e név körül. Az önvizsgálat nélkül, a cinkosság katartikus kivallása nélkül nem lehet hiteles semmiféle leleplezés. A homály, a füstgéppel terjesztett köd viszont fedezékül szolgálhat sokak számára a szembenézés vallató pillanataiban. Annak leple alatt észrevétlenül felölthetők a paulusi köntösök. Itt van például az Élet és Irodalom esete. Az egyetlen magyar irodalmi hetilap szerkesztői a demokratikus nyilvánosság bajnokainak hálás szerepében lépnek fel hetek óta rádióban, televízióban. Előadják, hogy őket — miközben lázasan munkálkodtak a valódi, korlátozatlan nyilvánosság megteremtésén — paternalista támadás érte: az írószövetség, el akarván marni (meg akarván kaparintani) az ÉS-t, titokban, s a szerkesztőség bőrére megegyezett a tengapi reflexek fogságában élő paternalista hatalommal, amely is elkötelezte volna magát arra, hogy a lapot titkos támaszai, az írók kezére játssza. Ilyenformán a korhű (azaz demokratikus) jelmezben fellépő szerkesztők nem is tehetnek mást, mint hogy olvasóikhoz, a demokratikus közvéleményhez, a magyar néphez fordulnak védelemért. El kell ismerni, ez kitűnő szerepválasztás. Aki azonban nem veszítette el az emlékezetét, az világosan látja, hogy az ÉS és az írószövetség viszonya nem ábrázolható kielégítően e drámai beállítás keretei között. Lépjünk vissza néhány évet. Az ÉS még Aczél Györgyé és az írószövetség sem az íróké, hanem Aczél Györgyé, de be van tiltva már Konrád, Eörsi meg a Szellem és erőszak, Heller Ágnes, Szelényi már emigrációban, a Beszélő már megjelenik, de még senki nem gondol a 81-es íróközgyűlésre a monori tanácskozásra, stb. — ezeket itt most csak időhatározó jelleggel mondom. Az ÉS meg az írószövetség viszonya felhőtlen az így meghatározott időben. A béke annak tudomásul vételén alapul és nyugszik édesdeden, éppen azon, hogy egyik fórum sem az írótársadalom arculatát és szellemiségét képviseli a társadalomban és a nyilvánosságban, hanem az aczéli kultúrpolitikát juttatja érvényre az írók szándékai és törekvései ellenében. Az ingatag, s mégis hoszszú életű konstrukció lényege az, hogy mindkét fórumon a politikai központ akarata és elképzelései érvényesülnek, de úgy, mintha ezek maguk volnának az írók szándékai és elképzelései. Ezzel a trükkel tudta magát a lappangó diktatúra évtizedeken keresztül másnak mutatni, mint ami volt valójában, és ebben a mozzanatban ragadható meg az értelmiség cinkossága. Itt kezdődnek a nyolcvanas évek, itt kezdődik az aczéli konstrukció összeomlásának története. Az írószövetség 1981. decemberi közgyűlésén megteszi az első lépést, kifelé ebből a megalázó alkuból. A mértékadó felszólalások azt követelik, hogy a szövetség szálljon szembe a lappangó, rajtaérhetetlen cenzúrával, emeljen szót nemzeti kisebbségeink védelmében, legyen a szabad nyilvánossága a demokratikus közélet kísérleti terepe, vonja ellenőrzése alá a szellemi élet műhelyeit, védje az írók egzisztenciális érdekeit. — Az Élet és Irodalom nem számol be erről a fordulatról, úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Itt kezdenek elválni az utak. Nem sokkal később a kultúrpolitikai vezetés egy radikális hangulatú tanácskozás megtorlásaként felfüggeszti a fiatal írók József Attila Körének működési jogát. Az ÉS egy sorban sem emlékezik meg a fejleményekről, igaz, ekkor még az írószövetség sem kel a JAK védelmére. Kövekeznek a folyóiratbotrányok és az írói szilenciumok. A kulturális politika támadja a Tiszatájt Köteles Pálnak Ion Lancranjan ellenében írott vitacikke ürügyén, támadja majd lefejezi a régi Mozgó Világot. Az írószövetség mindkét ügyben határozott oppozíciót jelent be, az ÉS-nek egy szava sincs, mindössze Tóth Dezső miniszterhelyettes nyilatkozatát közli. Ugyanebben az időben a művelődési miniszter egyéves írói szilenciummal sújtja Csoóri Sándort a Duray Miklós Kutyaszorító című könyvéhez írt előszó miatt. Az írószövetség tiltakozik, az ÉS Hajdú János tollából útszéli hangú vitairatot közöl Csoóri ellen. Nyilvános válaszra nem ad módot. Elkövetkezik a Tiszatáj szerkesztőinek leváltása Nagy Gáspár költeménye ürügyén. Az írószövetségben közfelháborodás uralkodik el, az ÉS-ben egy hang sincs. Csurka Istvánt egyéves szi- 30 HITEL • 1989. 5. szám Csengey Dénes