Hitel, 1992. április-június (5. évfolyam, 8-13. szám)
1992 / 11. szám - NEMZET ÉS HAGYOMÁNY - Sarusi Mihály: Szabadkai átvor álma
34 HITEL • 1992. 11. szám (szálkától) Háromórás faggatás, tényleg nem vagyok-e kém, nem akarok-e hozzájuk emigrálni, mit keresek én itt, megírom-e az egészet, a jegyzeteimet is ellopták, de a fejében. Ajaj, még a helyén. Az ablakon nincsen rács, alant a város zenéje, emelet. Nincs miért megugranom. Mondja is, nem érdemes. Azt mondom, otthon szívesen elmondom Magának, de itt nem vagyunk egyenrangúak. Bámul, kitaláltam, a végén kávéval kínál. Az a fajta ember, aki teketória nélkül aláírja a jogtalan halálos ítéletet, s utána kávéval öblinti le. Megúsztam! Próbáltam volna. (magyari dal) A dal a legjobb ír a rabságra, embernek érzed magad, mindezek ellenére szabadnak. Szabadkán is szárnyalt a nóta. Rácul, bunyevácul, cigányul, magyarul. Szépek a bunyevác énekek, a magyar fiatalok is jobbára csak ezeket fújják. Apjukon kívül kitől hallanak magyar éneket? A szabadkai korcsmákban is inkábban az idegeny nóta járja. Hogy rákezdtem némely kesergőre, idegesen belevágtak a bunyevác nótájukkal. Kossuth Lajos azt üzente, Talpra Magyar, Hazádnak rendületlenül, Elindultam szép hazámból, satöbbi, verbunkos, virágének, katonadal. Mintha nem is figyelnének rám, aztán kettőt már velem énekelnek. Különösen A szentkúti búcsú tetszett nekik, hogy Bebaszott már nekünk. Két éve a moszkvai kifosztás után moszkvai búcsúról daloltam, a diákszállóban kirámolták a szobánkat, most meg szabadkairól. Fölöttébb tetszett nekik, ők meg a zentai, bajmoki, csantavéri, moholi, horgosi változatot vették elő. (énekem) A legtöbbet ezt dúdolgattam, siratgattam: Madárka, madárka, Csacsogó madárka, Vidd el a levelem, Vidd el a levelem Szép magyar hazámba. Ha kérdik, ki küldte, Mondjad, hogy az küldte, Kinek bánatában, szíve fájdalmában Meghasad a szíve. (Isten veled) Vasárnap, utolsó nap, megszökött egy három évre ítélt haramia. Már én is nézegettem, hogy innen nem is olyan nehéz szökni, ha éveket kellene itt töltenem, én is hamarost tágulnék. Fölmászott a falon, séta közben, eltűnt, mint a kámfor. Bőgtek a szirénák, rohangáltak a zsandárok, mint a töketlen kutyák, de nem került meg. Az isten is veled van, fohászkodott a cigány kovács, meg a többi elítélt. Vele bujkáltak, egymásra kacsintottak, ragyogtak a szemek, helyettük is bemondta az unalmast, megfelelt helyettük is, az anyjuk úristenit! Ez mind igaz, csakhát mégis harámbasa a koma, aki kinn avval kezdi, hogy mégiscsak betör valahová. Erre ijesztgetni kezdtek, csak hallgassak, a szökés miatt lezárják az átvert, hétfőn nem mehetek haza, vagy bedugnak a helyére, mert be tudom-e bizonyítani, hogy nem én vagyok az a rab? A jó istennek se. (haza!) Szegedéig állami fuvar, aztán jövünk haza, minél előbb, minél gyorsabban, enni akarok, inni, pihenni kéne, szeretni. Nem néztem hátra. Pedig semmi egyéb, fogolycsere volt. A magyarok helyettem határon áttévedt horgosi parasztot adtak. De mi ez az ének? (sittes nóta) A sitten elmúlik majd minden Örökké semmi se fáj Messze távoli világba Menekülni nincs remény, A tömlöc rácsos ablakánál Áll egy fekete hajó Messze távoli világba Menekülni nincs remény, Mindenkit elfelednek egyszer A sitten semmi se fáj Messzi távoli világba Menekülni nincs remény, A tömlöc rácsos ablakánál Sír egy barna hajú lány Ne sirass nem érdemiem meg Nem látlak én soha már, Fényes hajnal kora hajnal reggel van Átver ablak rácsos ablak de sok van Csiling-galang jönnek már a kovácsok, Félrevernek félrevernek minden rácsos ablakot, Nem dühöng a kijucsár-jóska sehogyse Jók a vasak a mostani reggelre Konstáder úr forduljon az ablaknak Hadd hugyozzak a zsebébe magának, Esik eső csak úgy szakad Szeretnélek de nem szabad. (végül is) Fél kettőkor indultam, négy van, és még csak Csorvásig jutottam. Ne adj isten, hogy valaki öt mérföldnél tovább vinne. Kopasz, kopott, poros, vásott kölyök, csavargó. Székkutason azt kérdi a tanító néni, lecsavarja az ablakot, nem tetszik csavargó lenni. Akkor jó, szálljon be, így fölveszem. A Csillagban azt mondták, jelentsem föl őket, mire föl néhány évig nem kapok úti levelet. A csorvási járdán kikent parasztlány riszálja magát mindenestül nekem, és úgy néz rám. A legszívesebben megmártóznék benne, újra szabadon! A korzó legszebb lánya ez a kis ribanc. □ (1970)