Hitel, 2009. július-december (22. évfolyam, 7-12. szám)

2009 / 7. szám - MŰHELY - Nyiri Péter: Jókai és a Kalandor: Gondolatok Jókai Mór Egy hírhedett kalandor a XVII. századból című regényének elemzéséhez

[ Műhely ] anélkül hogy törést okozna az olvasás izgalmában, folyamatosan jelzi, hogy itt történetmon­dás folyik. S ennek igen nagy jelentősége van, mert éppen ebben a narrációs eljárásban láthat­juk a regény ars poetica-szerű vonásait. A mű elbeszélőtechnikájából, narrációs megoldásából és a szereplők kiválasztásából ugyanis kiolvasható valamiféle önreflektálás, a saját művészetet értelmező gesztus, és mindenekelőtt kétféle olvasásmód beleírása az elbeszélői helyzetbe, ezál­tal a történetbe is. Hugó történeteinek két bírálója van: a „lélektani és fizikai lehetetlenségek szigorú számonkérőjeként fellépő”12 soltész és a mesélést élvező, azon jókat derülő és - egé­szen a történet végéig - a Hugónak kedvező nagyherceg. A konstábler tehát a történetmondó, a soltész és a nagyherceg pedig a befogadási oldal képviselői, akik a mesét és a mesélést­ is ér­tékelik. És az értékelésnek rendkívüli súlya van, hiszen az alapján ítélik el majd a tüzért külön­féle bűnökért. Hugó célja ezért kettős: egyrészt az időhúzás, amit történeteinek kiszínezései­vel próbál elérni, másrészt az elhitetés, hogy büntetését enyhítse. Amennyiben az időhúzást az olvasói érdeklődés minél hosszabb ideig való fenntartásának feleltetjük meg, akkor ezek a cé­lok társíthatók akár egy regényíró (kalandregényíró) törekvéseihez is. Ezért megkísérlem azt az állítást, hogy a Kalandor története mögött ott áll egy latens, fiktív regényíró, mellette pedig bizonyos befogadói típusok. És a szöveg - természetesen másodlagos vagy harmadlagos jelen­tésrétegében - valójában róluk is szól. Nézzük a befogadói típusokat! A soltész egyértelműen a kritikus megtestesítője, aki csak a hibákat keresi, az igazságot követeli, a realitás hiányolja, és így teljesen kívülállóként fordul szembe az előadottakkal és az előadóval. Nem hajlandó belép­ni a történet elbeszélt világába, nem azonosul az elmondottakkal, vagyis átélni sem képes azt. A nagyherceg azonban éppen ellenkezőleg viselkedik: kíváncsian várja a folytatást, beleéli ma­gát a történetbe, és belép annak világába.13 Ez a felállás igencsak ismerős lehet Jókai korabeli fogadtatása kapcsán. A Hugó-regényíró(­Jókai­) kiindulóponthoz ennek nyomán két pólus tar­tozik: a fanyalgó, a realizmust számon kérő soltész-kritikus és a rajongó-befogadó nagyherceg. Az persze könnyen kitalálható, hogy a latens regényíró (és Hugó) számára melyik az óhajtott befogadási mód, annál is inkább, mivel a mű végén fordul a kocka: akkor már a nagyherceg nem hiszi el a történteket, s a soltész bizonygatja neki, hogy mindez igaz. (- De már ezt az utolsót csak magam sem hiszem el! - kiálta fel a nagyherceg, kinek eddig majd az öve szakadt szét a nagy kacagástól. - De már itt nagyon elvetetted a sulykot.)­­- Nem, kegyelmes uram - szólt közbe a soltész­­, ily esetet jegyeznek fel a krónikák. Ma­gyarországon Michánus gróf úrnak a felesége szaporodott meg ily csodálatra méltó ivadékkal, s mind a heten fiúk voltak, és felnevelkedének.)­ Megtörténik ezzel az, ami minden regényíró álma lehet: a kritikus-befogadó soltészt annyira magával ragadják a hallottak, hogy kritikusból rajongóvá, számonkérőből bizony­­gatóvá válik. A szöveg így a mű­ kritika-olvasó viszonyról is beszél. Érdekes kérdés, hogy az adott regény - az Egy hírhedett kalandor a XVII. századból című alkotás - hogyan értel­mezhető a kritika tárgyaként. Másképpen fogalmazva: a Kalandor a kritikáról és a kritiká­nak is szól, de kiteszi-e magát a kritikának? Bizonyos szempontból nem. A szöveg ugyanis azáltal, hogy kalandorregény - jelzi ezt a cím is -, a szándékos nagyotmondás és túlzott „fantáziálás” vádja alól felmenti magát, mert a műfaj hagyományrendjébe illeszkedve kívül helyezi önmagát a bírálható anyagon. A műfaji és tartalmi jegyeivel kimondja, hogy amit átad, az nem ítélendő meg a kritika ide vonatkozó pontjaival: a kalandorregény tudatos és szándékos játék a fantázia és valóság elemeivel, ezért nem kritizálható a realizmus és kita­­láció fogalmaival, hiszen az ilyen szempontú bírálat alól természeténél fogva fel van ment­ve. Az elbeszélői szólam - a Hugó mesélését elbeszélő elbeszélő - tudatosítja a befoga­dókban, hogy kalandorregényt olvas, s ez egyszersmind felhívás is a játékra: az elbeszélő „élvezi a szöveget”, egyre merészebb és megkérdőjelezhető hitelességű kalandokat „mesél­­tet” Hugóval, így ki is iktatja a kritikát. Az irónia és a humor fontos poétikai eszköze en­

Next