Hitel, 2018. július-november (31. évfolyam, 7-12. szám)

2018 / 9. szám - Kovács István: Az elfelejtett sorsdöntő győzelem (Szabó Pál: 1440 - Nándorfehérvár első oszmán-török ostroma és előzményei)

Az elfelejtett sorsdöntő győzelem Szabó Pál: 1440 - Nándorfehérvár első oszmán-török ostroma és előzményei Szeged, 2015, Areión Könyvet? Rotterdami Erasmus majdhogynem két­ségbeesetten fakadt ki, hogy elárasztják olvasnivalókkal; előfordul, hogy egy héten négy-öt könyv is érkezik a címére. Ma már legfeljebb csak a British Library tudná meg­mondani, hány könyveim lát napvilágot évente a földkerekségen. Magyarországon havonta hozzávetőleg ezerkettőszáz. A ha­zai terjesztés hiánya s a könyvismerteté­sek esetlegessége és szétszórtsága miatt az emberhez jószerével évek múltán jut­nak el olyan művek, amelyeket megjele­nésük idején fontosságuk miatt illett volna elolvasni... és méltatni. Ilyen könyv került a kezembe a véletlen szülte (ha van ilyen?) ismeretség révén. A jogász, történelem szakos tanár Szabó Pál doktori értekezé­séről van szó, amely 2015-ben jelent meg Szegeden 1440 - Nándorfehérvár első osz­mán-török ostroma és előzményei címmel. Értékét nem csorbítja, hogy megérdemelt volna figyelmesebb szerkesztést és gondo­sabban összeállított név- és tárgymutatót. A Nagy Lajos által 1366-ban a Balkánon megjelent oszmán-török hadak ellen Ni­­kápolynál győztesen megvívott csatától majd háromnegyed század telt el az első nándorfehérvári diadalig, amelyről köz­véleményünk nem tud semmit, s a kor­szakkal foglalkozó történészek is legfel­jebb egy-két mondattal említik. Pedig jelentősége felért az 1456-os győzelemmel, amely a déli harangszó révén már kisisko­lásaink tudatába is beépül. A jelzett hetvenegynéhány év során az oszmán-török szultánok - attól függően, hogy Kis-Ázsiában milyen sikerrel hada­koztak - újra és újra nekilendültek a Balkán elfoglalásának. E hadjáratok során időn­ként nem csak a Magyar Királyság déli pe­remének védelmére szervezett, hűbéri függésbe került „ütközőállamokat", bán­ságokat, tartományokat veszélyeztették. Az oszmán-török csapatok 1390-ben már Temesvár vidékére is betörtek, s a követ­kező években feldúlták az akkoriban még nagyobb részt magyarok által lakott Sze­­rémséget. A történetírásunk által kü­lönféle okok miatt „mostohán kezelt"­­ (s 1945 után talán ideológiai megfontolásból még Mályusz Elemér által is tétován mél­tatott, de az érdemeit tekintve az utóbbi időben némileg elismertebb)­­ Luxembur­gi Zsigmond egyszer és mindenkorra le akarva számolni az iszlám délkelet-eu­rópai térhódításával, az utolsó sikeresen megszervezett keresztes had élén, amely­ben az angol lovagoktól kezdve a havasal­földi páncélosokig az európai nációk több­sége képviseltette magát, ostrom alá vette a Duna bulgáriai oldalán álló nikápolyi várat, majd 1396. szeptember 25-én meg­ütközött az erősség felmentésére I. Bayezid szultán által személyesen vezetett oszmán­török hadsereggel. A csata a kereszteshad katasztrofális vereségével végződött. A ku­darcban azon túl, hogy a velenceiek és a genovaiak hajói nem zárták le a Darda­­nellákat az átkelő szultáni csapatok elől, szerepet játszott a hetvenkedő francia lo­vagok felelőtlen rohama is az általuk nem ismert harcmodort alkalmazó ellenséggel szemben. Zsigmond több hónapig tartó hazatérése során nem tétlenkedett; a vesz­tes hadvezért legyűrte benne a tettre kész, vérbeli diplomata. Ezt röviden Szabó Pál is jelzi: a Dunán hajóval menekülő király „Konstantinápolyba, II. Palaiogolosz Ma­­nuél bizánci császárhoz (1391-1451) ment a kíséretével. Itt egy újabb és gyors török­ 122 HITEL szemle

Next