Hódmezővásárhely, 1903. július-december (33. évfolyam, 53-104. szám)
1903-09-06 / 72. szám
Vasárnap, 1903. szeptember hó 6. 72. szám. Harminczharmadik évfolyam. POUTTKAI LAP. A HmTiairhatjri OtxUiip Egjli köilÖDje. flurkeutfaég Ga kiadihiraUl : IV. Kossuth-tér templom-bazár. Főszerkesztő: Dr. Ernyei István. Felelős szerkesztő: Szentmiklósi József. ■tgJalMlk: nitdan vasira«* é* caOtörBAta. Elöflssté.i dl. Egiss érre 8 ta. Fél árrakom Negyed évea if ham ugyan aaám lOflH A munkássegitő pénztárról. — szeptember 5. Régebben nem esett már szó lapunkban a földmivelők istápolójáról, a munkássegitő pénztárról. Nem esett itt szó róla, de annál többet emlegették abban a hatodfélezernyi munkáshajlékban, ahol ennek a pénztárnak a segítő kezét érezték ; ahová a baj, a veszedelem, a szerencsétlenség idején segítő kézzel közeledett a munkások segítő pénztára ; ahol a nyomornak vált oszlatójává, a gondnak előzőjévé és felszántotta a könnyeket. Vésse emlékébe minden mezei munkás és cseléd, hogy ez évben már nem kevesebb, mint 3025 tagját segítette meg a pénztár, köztük 915 munkásembernek akiket orvosi vizsgálat munkatehetetlennek rokkantnak talált, rendes havi segítséget küldött és küld, valameddig még életben maradnak; százhárom bánatos özvegy kapott ebben az évben 400—400 korona segedelmet, kiknek férje, ha egy koronát is fizetett be, de tagja volt akár csak egy napig is a pénztárnak s aztán kioltotta életét valami baleset; több család pedig rendkívüli segedelmet kapott oly esetekben, amikor a maga hibáján kívül dologba nem állhatott, mert munkát nem kapott. Mindezt végezte a pénztár 225 nap alatt, kiosztván a tagok között százhatvanötezerszázkilenczven koronát. Aki ezt kicsinyli, nem képes a szívével átérezni azt a tenger jót, amiről ezek a számok beszélnek. Az ilyen értelmetlen embernek akkor mit magyarázzuk, hogy amióta a pénztár fennáll, 5514 munkáscsaládhoz kopogtatott be a jóttevésével és köztük 344.186 koronát osztott szét. Abból a hatodfélezer emberből kitelhetne néhány falu. Nem kell hát messzire elmenni, hogy egy-egy emberre ráakadjunk, aki a segítő pénztár áldásos voltát magán tapasztalta. De gyarapodik szépen a segítő pénztár. És szaporodnak tagjai is. Eddig árnyéka, oltalma alá önként, a maga jószántából hatvanezer ember iratkozott be, mivel törvény szerint az éves cselédeket a gazdák íratják be tagoknak és ennek a bejelentése kötelező, így ezek is 350 ezren vannak . könnyű számvetéssel megtudjuk, hogy négyszáztizezer ember sorsát biztosítja eddig a szegény emberek segítő pénztára. Van olyan, aki halála utánra a hátramaradottjának egy kis summát biztosított, vannak olyanok, nem is egy-kettő — mert éppen 22000 ezer a számuk — akik keresetképtelenségük esetére évi rendes nyugdíjat biztosítanak maguknak, vannak olyanok, akik a kis leányuknak biztosítanak egy kis moringót arra az időre, amikor majd eladókká fejlődnek. Mindenki úgy gondoskodik magáról és és családjáról, ahogy ezt a viszonyai szerint a legjobbnak véli. És mindezt nem nehéz gondok árán, hanem csak egy kis okos előrelással és önmegtagadással cselekszi. Mindenütt az tűnik ki, hogy a jó gazdaasszony módolja ki a tagsági díjat, a gazdának nem kell azért az életét vásárra vinnie. Egykét apró jószág ára után észrevétlenül összegyűl a hetenkénti legnagyobb fizetség, a 20 fillér is. Bizony ebbe a pénztárba, ahol biztosabb helyen van a szegény ember garasa, mintha azt száz fejű sárkány őrizné, csak az nem iratkozik be, aki a jónak mindig elrontója, volt világéletében, aki a maga sorsának kovácsa sohasem volt, aki mindenben tamáskodott, aki minden helyes, alkalmatos dolog előtt szemet hunyt, aki úgy éli át az életet, mint a struczmadár, mely förgeteg idején csak a fejét dugja a homokba és elég bárgyú azt hinni, hogy így megvédte magát. Ne legyen senki elrontója a jónak, legyen mindenki a maga sorsának a kovácsa, nyissa ki a szemét, nézzen szét és lássa be, hogy a szegény munkás jóvoltára ilyen országos intézményt még soha nem állítottak, ne a maguk kárán tanuljanak, hanem nézzük annyi ember hálakönyét, akiket a segítőpénztár emelt fel a porból. És ha mindezt így látja, iratkozzék be minden mezei munkás és kisgazda a segítő pénztárba. Dolgos ember zsebében lehetetlen, hogy most, az aratás után való időben ne kerüljön egy-két garas. Helyesebb, bőségesebben kamatozó helye nem lehet annak sehol, mint a segítő pénztárban. Azért hát ne késlekedjék senki. Szívleljék meg, amiket itt mondottunk, mind a mezei munkások és kisgazdák és iratkozzanak be sürgősen a gazdasági munkások és cselédek országos segítő pénztárába. A kis princz. A „Hódmezővásárhely” tárczája. Irta: Vörös Tibor. Majd hányát esék pediglen Erős Vér Péter uram, mikor a kis princz végre is kinyögte, hogy ő bizony él-hal a Katiczáért, no meg az is igen szíveshetvén, adnák neki a Katiczát — feleségül. Vér Péternek elállt a szava a nagy csodálkozástól. Készer is, háromszor is végignézte a kis princet, aztán rettentően nevetni kezdett, hogy a könyei potyogtak belé. — Hát . . . ohohoh . . . hát asszony, hahaha — és Vér Péter uram nem bírt többet kinyögni, hanem oldalába nyomta a kezét és úgy rogyott kaczagva a támlányos székbe. A kis princz meg ott állott előtte és hol pirult, hol meg elsápadt a szörnyű szégyenkezésbe. Vala pediglen a kis princz nemes apród Vér Péter uram létai várában, amolyan írástudó, vékonydongáju legényke, aki a sok pennaforgatástól nem jutott még el a kardig, no meg nem is olyan nagyon akart, nem telvén neki abban roppant gyönyörűsége. Sokkal szívesebben pengette a lantot, meg faragta szép holdvilágos estéken a verset, miért is mindenki kényeztette őt, »a kis princz« nevet adván neki. Kiválólag kedvelte őt azonban Vér Péter uram, ki még a széltől is féltette a kedvencz apródját. Az a bizonyos Katicza hínyasszony pedig nem volt más, mint a retteget várúr szerelmetes lánya, az egész vár büszkesége, sok deli leventének titkolt legszebb álma. Mikor aztán jól kikaczagta magát a derék ur, odafordult a kis princzhez : — Hát aztán pennával akarod megvédelmezni az asszonyt, lelkem gyermeke ? A kis princz arczát elfutotta a vér erre a gyalázatra s felkapva fejét, merészen felelt: — Majd megvédem én azt, nagy jó Uram valahogy, csak előbb adja nékem kegyelmed. A nagy jó úr pedig megint sok nevetni valót talált ezen a büszke mondáson, de nem is felelt többet, hanem becsapta maga után az ajtót és csak belölről hallatszott ki rettenetes kaczagása. Úgy szente aztán meg a kis princznek, hogy hát ezután már ne bolondozzon, mert bizony halálát okozza urának, ha még egyszer igy megnevetteti. Most is csak meleg téglával bírták kihajszolni gyomrából a görcsöt. Szörnyen elbusulta magát ezen a kis princz s lelke szomorúságát versekbe öltvén, azokat olvasgatta, dalolgatta lelke Katiczájának, minden vers végével könyeket morzsolgatva Katiczával együtt. Egyszer aztán nagy dologra határozta el magát: — Tudod, lelkem édes szép Katiczám, elmegyek én is törököt ütni a többivel, mert lám, apád mindig ki fog nevetni, amíg meg nem mutatom, hogy mást is tudok, mint pennát forgatni. — Ne menj, kis princz, — goromba a török — vélte szomorúan a lány. — Már pedig mégis elmegyek, inkább haljak meg ott, mint elepedjek itt utánad ! És úgy jön, amiként beszélte. Hiába sírt szegény Katicza, a kis princz csak neki állott pánczért, sisakot puczolni, kardot köszörülni, s rá se hederítve a többiek gúnyolódására, lázasan folytatta gyilkos előkészületeit. Éppen jókor látott hozzá, mert még jóformán el se készült vele, már is hozták a hirt, hogy a szomszéd faluban garázdálkodik a pogány.’ Ucczu neki! Lóra a várnépség s hogy még idejében rajt lehessen ütni a törökön, a legnagyobb sietséggel szedelődzködnek össze s azzal hajrá felvágtatnak. A nagy kavarodásban fel se tűnt eleinte, hogy a kis princz is közibük szegődött s már majdhogy elérték a törököt, midőn Vér Péter uram a gyereket észrevette. — Hát te mit keresel itten, kölyök ! ? — mordult rá inkább ijedten, mint haragosan — ki engedte meg, hogy ide gyere ? Mi ? No de üsse kő, ha már itt vagy, hát csak húzódj meg itt mellettem és nekem nehogy elmozdulj innen, megértetted ? A gyerek összeszoritotta a száját és némán vágtatott a haragos várár nyomán, ki