HOLMI, 1990 (2. évfolyam, 1-12. szám)
6. szám - FIGYELŐ - Szalai Júlia: Apokalipszis és alternatívák (Hankiss Elemér: Kelet-európai alternatívák; Lengyel László: Végkifejlet)
700 • Figyelő toll felelőssége vezeti őket, hanem inkább az eluralkodó szóáradat kényszere, amely a hozzá nem szólókat kivédhetetlenül a partszélre sodorhatja. A csapda azonban nagy: az új beszéd belső és külső felszabadítása nélkül marad ugyanis a zavar, a félig értett félreértések özöne. Marad a bizalmatlanságot szülő önbizalomhiány, újjászületik a takargató mellébeszélés, a sanda és számító álszövetkezés vagy a frusztrált visszahúzódás. Arad a bénító okoskodás, kiürült szlogenekké silányul a reménykedés. Vagy éppenséggel eluralkodik a hisztérikus „most vagy soha” tenni akarás. És (megint) elmarad az európai felemelkedés. Nem leljük az európai identitást. Vannak idők - a „nyíltság” csábítása paradox módon ilyen idő -, amikor a megszólaló felelőssége egyformán nagy abban, amit mond és amit nem mond. Egy nép félelmeiről és kisszerű dolgairól nem lehet a lelepleződéstől félve, ugyanakkor a megszabadítás magasztos igényéről vezetve beszélni. Mert maga az igény válik így hiteltelenné és hamissá. Akkor talán inkább várni és hallgatni kell. Vagy vállalni az önvizsgálatot sem nélkülöző megértést, a mélyrehatolóan kínzó analízis felelősségét, a feldolgozás magányát, a „divatos” jelenlétet sohasem ígérő elszámolást - a bibói magatartást. A két munka szerzője azonban más úton jár. Sürgetőnek érzik a késztetést az összefoglalásra és az eligazításra. Generációs kor- és élménykülönbségeik ellenére a könyveiken átsugárzó attitűd meglepően rokon. A szerep, amelyet választanak, gondosan elkerüli az önvizsgálatot. De mert igaztalannak éreznék az egyensúlytalanságot, amelyet „mások” megméretése és a maguk - tisztes - mindentől távolmaradása között teremtenének, igyekeznek az általános nagy igazságok felületén lavírozni. Megpróbálnak extenzíven mindenről beszélni, minden lehető mérlegelést számba venni. A bölcs szemlélődő semleges alapállásából. Könyveiket a történeten kívül álló, legfeljebb „a történelemnek” drukkoló „objektív” megfigyelő hamis énképe és az elfogulatlan tanácsadó valós aspirációja hatja át. A háttérben maradás, az el nem köteleződés (pontosabban, ami ugyanaz: a többesélyes elköteleződés) görcsös igyekezetéből szinte egyenesen következik, hogy mindkét munka feloldódik (vö.: szublimálódik) a keresgélésben. Ezért értelmezési keretüket „történetivé” tágítják, ám a parttalan és útjelző nélküli történetiségben személytelenné gyúrt és alanyok nélkülivé tett múltmagyarázatok születnek. A választást gondosan kerülő „objektív” kívülálló szemüvegén át ugyanis mind a múlt, mind a jövendő egyenrangú „alternatívák” tárházának látszik. A megtörtént történelem a relativizált alternatívák között egy elrontott esély súlytalanságával áll előttünk, múltunk legfeljebb egy a lehetséges kimenetelek közül. A súlytalan múlt pedig megnyitja az utat a „súlytalan” jövőhöz, amely számtalan lehetséges forgatókönyv „egyforma eséllyel” egymás mellé sorakoztatott gazdag arzenálja. Ami mindebből kikerekedik: egy apokaliptikus (Lengyel) és egy szorongóan optimista (Hankiss) kaleidoszkóp, széteső szerkezeti elemekkel és a lehetséges magyarázatdarabkák barokkos tobzódásával. Az építkezés szerkezeti fogyatékosságait és a választást megkerülő válogatást Lengyel így igazolja: „Munkám esszé. Nem tart igényt arra, hogy az elmúlt évtized magyar szellemi életének, közgazdaságtanának, szociológiájának, politológiájának és történetírásának tudományos katasztereként olvassák. Én így látom a magyar társadalom rendszeréről, modelljéről megszólalókat, így tudom öszszerakni a magam számára szellemi életünk kirakósjátékát. [...] Egyeseknek a suttogása és neszezése vagy akár hallgatása is fontos volt nekem, mások akár kiabálhattak is, teleírhattak több kötetet, süket voltam rá." (Kiemelések tőlem - Sz. J.) Hankiss kevésbé komolykodó és kevesebb „jó” vagy „rossz” pontot osztogató, ám nem kevésbé relativizáló programja pedig így szól: „Mindössze arra vállalkozhatunk, hogy rendszeresen áttekintjük azokat az alternatívákat, amelyeknek elvben van némi esélyük arra, hogy szerepet játsszanak az ország jövőjének alakításában. Azzal adhatunk némi hitelt és súlyt ennek a gondolatkísérletnek, hogy segítségül hívjuk kollégáinkat Kelet-Európán kívülről és belülről. Vagyis arra vállalkozunk [...], hogy rendszeresen áttekintjük azokat a forgatókönyveket, szcenáriókat, amelyeket társadalomtudósok, politológusok és közgazdák fogalmaztak meg, és amelyek Kelet-Európa jelenlegi és jövőbeli fejlődését próbálják meg felvázolni. [...] A leírt forgatókönyveket nem állítom szembe egymással, és nem idézem fel azoknak a szenvedélyes és zajos vi-