HOLMI, 1991 (3. évfolyam, 1-12. szám)

10. szám - Békés Pál: Bor

NOVELLAPÁLYÁZAT Békés Pál BOR Kardos G. Györgynek - Hova mentek el a tíz kicsi zsidók? Kalog kis híján félrenyelt. De azért nem vette el szájától az otromba, vastag falú po­harat, itta tovább a savanykás kövidinkaféleséget rendületlenül, s úgy látszott, semmi meg nem gátolhatja abban, hogy fenékig ürítse. Végül megállt mégis - legalább három korttyal azután, hogy a suta kérdés föllebbent az ócska szálloda hab­jának poros leve­gőjébe -, és a pohár az asztalka repedt üveglapjára koccant. Fölé hajolt, s bandzsítva lesett a mélyére - még egyharmadáig telve volt. Tekintetét nem emelte az előtte állóra, a kocsmai ivóalkalmatosság szinte átlátszatlan, vastag, bordázott falát nézte még min­dig, s kissé odébb tolta az asztalon, mintha valami okból igen fontosnak tartaná, hogy éppen a széles repedésen álljon, melyben fölgyülemlett a városkára folyamatosan szi­táló cementpor. Múltak a másodpercek, rövidesen élét vették a kérdésnek, és tompí­tották a meglepetést, amit a magyar szó keltett benne.­­ A világvégi szerb határváros­kában három világnyelv bizonyult hiábavalónak, a németet és az oroszt enyhe rosz­­szallás fogadta, az angolt barátságos vállvonogatás, szerencsére Kalog emlékezett né­hány szerb szóra, s a lényeg tisztázásához elég volt ennyi is. Békés Pál: Bor • 1259 mindegy, de megvan a pontos könyvelésem, négyszáz darabot tudok óránként, így meg, hogy nem veszem le az ezüstpapírt, négyszázhetvenet. Állnak sorban, mint a dominó, rájuk irányítom az állólámpát, Tihanyból lehet ilyen a kilátás napos időben, legalább az öreg Jenő úgy mondja. Porzik a fény a vízen, mint a halpikkely. Csak meg­lököm az elsőt, és hullámzik az egész. És etetem a macskáimat. Van egy. Gizella, százhét kiló, ötvenhárom magas. Cirmos. Abból lesz valami. Megeszik tíz kiló margarint, ezt az olcsóbbat. Napi két órán át rá­­gatok vele, van ilyen csehszlovák gumitégla, főleg azt. De a Balaton-szeletre csak fuj. Néha elgondolkodom, lesz-e még, aki ezeket az újakat elviszi tanulmányi sétára az Édesárugyárba? A Lajoska, pedig már kitanult vadász, rá se bír nézni a macskákra. Összeszorítja a fogát, szót se szól, szellőztet, hoz vadbelsőséget, csipkebogyót. Nem na­gyon szeretem, ha jön, félünk tőle. A Gizella meg engem nem szeret, ahogy gyarap­szik, úgy nem. Muszáj voltam rácsot csináltatni közénk, harap. Én meg nem akarom a húsra kaparni, ráér pár év múlva, ifikorában. Hiszen én is a zsiradékkal kezdtem, anno. Ne siettess, Giziké, mondom neki, előbb meg kell érni szorgosan, te erre, én arra, de hát hiába. Nagy csacsi a kicsike.

Next