HOLMI, 1993 (5. évfolyam, 1-12. szám)

9. szám - FIGYELŐ - Farkas János László: A szellem berendezése (Hozzászólás a József Attila-komplexumhoz)

zelemként, diadalként ünneplünk, ünnepel­tünk, azért is olyannyira megrendítő, mert olyan életkorban következett be, amikor már kialusznak a lámpák. „...Nincs visszajelzés. Képzelt írógépkattogás. Darabokra tépett kéziratok konfettizápora havaz rám. Talán most tudnám megírni, amire egy életen át készültem. Most, hogy minden elsötétül.” (Kialvó lámpák, II. 19.) A naplóversek majd’ mindegyike ezt a komor felismerést tolmácsolja valamilyen szemszögből, hogy megtörtént a szabadulás, de már késő az iga­zi megváltódáshoz. Az utolsó darab, a MEG­VÁLTÁS hajótöröttje, akit halottnak hisznek a hófehér vitorlájú hajóról, noha alszik csupán, mintegy emblémája ennek az életnek és en­nek a költészetnek. Megváltás valóban nincs, talán nem is lehet; van azonban valami, ami­ben nem érthetünk egyet Kálnoky­ Szaniszló­­val, nevezetesen abban, hogy „nincs visszajel­zés”. Mi magunk vagyunk a visszajelzés, mi, akiket mindvégig elkísér majd ÖSSZEGYŰJ­TÖTT VERSEI­nek kötete. Angyalosi Gergely A SZELLEM BERENDEZÉSE Hozzászólás a József Attila-komplexumhoz* Mellbe vágott, amikor először hallottam: „Sí­nen vagyunk, mint József Attila.” Torz pofájú fintor, a lelki durvaságig menő nyegleség ki­fejezése ül ki a szavakon. „Nem tudják, mit beszélnek”, nyugtattam magam. Aztán újra­hallottam olyantól, akinek tudnia kellett vol­na, mit beszél, s akiről tudtam, hogy se nem nyegle, se nem lelki durva. Míg azután egy közömbös beszélgetés egyik fordulóján azon * Paneth Gábor: A józsefattila-komplexum. BUKSZ, 1993. tavasz. 50-55. o. P. G. cikke, amelyhez hozzá­szólok, a következő kötet recenziója: „Miért fáj ma is”. Az ismeretlen József­­Attila. Szerk. Horváth Iván és Tverdota György. Bp., 1992. kaptam magam, hogy majdnem én is kibö­köm - úgy kellett visszatartanom magam. Bízom benne, hogy ez az idétlen szelle­meskedés, ahogy jött, úgy ki is megy a divat­ból, és végleg elfelejtődik. Igen, de ha így van, miért próbálom most nyomtatásba adni? Elég átlátszó csalafintaság: úgy mondani, mintha nem mondanám. Nyilván van ebben a kimondásban valami, ami megkönnyebbü­lést okoz, megszabadít valamitől, ami nyo­masztóan üli meg a lelkünket. Olyasmi, csak rosszízűen, mint az a harsány és csiklandós tüsszentés, amely a LAKOMÁ-ban elállítja Arisztophanész csuklását.­ Ez a valami aligha személy szerint József Attilára vonatkozik, de ő az, szegény, aki a vonat alá guggolván meg­teszi nekünk e minimegváltás szívességét. Panteon és panoptikum Illyés Gyula írja le, hogy amikor a harmincas évek végén Doboz község lakóinak lelki és szellemi műveltségi viszonyait tanulmányoz­ta, a szemlélet micsoda szűk határaiba ütkö­zött. Egy földes parasztház értelmes beszédű gazdáját faggatta jövőről, múltról, s mintha az időnek ezek a dimenziói nem is léteztek volna válaszadója számára. - Ki volt Petőfi Sándor? - kérdezi Illyés, hirtelen ötlettől ve­zettetve. A gazda kedvesen elmosolyodik: „Gyerekkoromban hallottam róla egy verset”, s mondja is: „Petőfi Sándor gatyában táncol.”­ En­nek az immár klasszikusnak mondható idét­­lenségnek, mely alighanem előbb ragad meg mindnyájunk agyában, mint bármely Pető­­fi-vers, az idő elvette bántó élét. Miért tart­ja magát kiirthatatlan szívóssággal ez a gü­gye rigmus a nemzet emlékezetében, mond­hatni, elemibb erővel, de mindenképpen na­gyobb kiterjedésben, mint maga a költő és maga a mű?! Nem tudom, de látni való, hogy a nemzet panteonja mellett vagy alatt van egy vásári panoptikuma, ahol egy-egy szel­lemalak is szállást kap Kudelkának keze-feje­­lába társaságában. Nemrég egy tudós antropológus egy Szi­bériában élt zsidó asszony csontvázában is­mert rá nagy biztonsággal Petőfi földi marad­ványaira. Megírták már, hogy hántolták ide­­oda József Attila csontjait.­ A sokat emlegetett marsbéli megfigyelő talán a rendszerváltás históriáját is úgy észleli, hogy egy jól körülír­ható populáció különböző helyekről csontvá­

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék