HOLMI, 1994 (6. évfolyam, 1-12. szám)
11. szám - FIGYELŐ - Margócsy István-Lengyel László: Két bírálat egy könyvről (Esterházy Péter: Egy kékharisnya följegyzései)
1674 KÉT BÍRÁLAT EGY KÖNYVRŐL Esterházy Péter: Egy kékharisnya följegyzései Magvető, 1994. 356 oldal, 480 Ft ! A PUBLICISZTIKA CSÁBÍTÁSA Az irodalom és publicisztika egymáshoz való viszonya az irodalomelmélet egyik legtisztázatlanabb kérdése. Tartalmi jegyek alapján megpróbálhatjuk ugyan könnyedén és elegánsan kettéválasztani a mindennapok „fölé” emelkedő „autonóm” szépirodalmat, valamint a „mindennapi valósághoz” mintegy áttételek nélkül, úgymond közvetlenül kapcsolódó publicisztikát, s ha elég finoman dolgozunk, a megszületett művek „gyakorlati” életét, létmódját, hatását tekintve talán nem is fogunk túlságosan nagyot csalódni; ám ha egy szerző, azaz egy író a megszokottnál, az átlagosnál komolyabban veszi „újságírói” tevékenységét, akkor újra s újra össze fogunk zavarodni, s nemigen fogjuk tudni eldönteni, „szép” irodalmat olvasunk-e vagy „csak” aktuális reflexiókat. Hiába tudjuk, hol húzta meg a határt például az újságírással folyamatosan foglalkozó, sőt abból élő Kosztolányi vagy Márai a regény és a tárca között, hiába tudjuk, hogy más s hogy miben más például Ady Endre költészete és publicisztikája - az alapvető kérdésre biztos válasz nem adható. Mi tekinthető az író „írói munkássága” részének, s mi az, mikor az író „csak úgy”, magánemberként, állampolgárként, nem szépen belebeszél a világba? Van-e határ, kell-e határ? Valaminek persze kell lennie, hiszen mindanynyiunknak élő tapasztalata (melyet persze kegyeleti okokból sokszor igyekszünk még magunk előtt is eltagadni), hogy a publicisztika az esetek többségében még egy Kosztolányi színvonalán is elegyenetlenedik, sokszor elérdektelenedik, s mindaz, ami például Márai regényeibe szőve bölcs tanulságként, megszenvedett erkölcsi történetként elevenedik meg, az vasárnapi tárcáiban, még ha nemegyszer ugyanazokkal a szavakkal és mondatokkal szól is, gyakran közhelyként hat, azaz nem hat, s az esetleg egykor meglévő aktualitást elveszítvén, időnként egészen üresen kong. Ugyanakkor azt is folyamatosan látnunk kell (akár örülünk neki, akár nem), hogy újabban, manapság, a szépirodalom nemigen él meg publicisztika nélkül - az író (az írók többsége) egyszerűen nem bírja ki, hogy csak szépirodalomra korlátozza (?) magát. Vajon miért? S nekünk, olvasóknak vajon miért érdekesebb egy író nem szépírói vélekedése, mint bárki másé? Miért gondoljuk mi (s miért gondolják ők), hogy az író szépírói mestersége, művészete, szakmája okán fel van jogosítva arra is, hogy minden máshoz is a lehető teljes kompetenciával vagy legalábbis annak feltételezésével hozzászóljon? Vajon az író mégiscsak őrizne valamit magában az oly sokszor csepült „extenzív totalitás” ígéretéből? Vajon mégis lenne valami igazsága annak a régi naiv tételnek, mely szerint az író mintegy „helyettünk” beszélne, azaz ha már szép történeteket, meséket tud mondani „rólunk”, akkor arra is feljogosítjuk, hogy „értünk” is szóljon pár politikai vagy legalábbis felvilágosító szót? S végül: másként olvassuk-e a publicisztikát, ha tudjuk, az adott cikk, cikkek mögött ott az „igazi” szépírói fedezet - olvassuk-e a szösszeneteket, glosszákat, tárcákat, kommentárokat stb. regényként, novellaként - azaz összefüggő történetként, összefüggő egy műként? Olvashatjuk-e így akkor, ha az adott cikkek a dolog természete folytán, az éppen adott (s sajnálatosan gyorsan kihulló, elfelejthető) aktualitás igényének engedelmeskedvén, szétszaladnak, szétfolynak, ide nyúlnak, oda nyúlnak, ki tudja már, kinek szóltak? Mit is olvasunk hát egy író összegyűjtött cikksorozatában ? Mert válaszoljunk e kérdésekre bármi módon, azt nem tagadhatjuk, hogy ma van ne FIGYELŐ