HOLMI, 1995 (7. évfolyam, 1-12. szám)
3. szám - FIGYELŐ - Orbán Katalin: „Haladó nácizmus heti három órában” – egy amerikai regény morális emlékezete (Don DeLillo: White Noise)
422 • Figyelő nettípusok, amelyek ezekről a jelenségekről elmondhatók? Kultúránk a múlt szélsőséges eseményeinek értelmezésére számos módot, szimbólumot, cselekménytípust kínál, de felelősségünk tudatában felhasználhatjuk-e ezek bármelyikét éppen ezeknek az eseményeknek cselekménnyé alakítására?”5 Sokan felhívták már a figyelmet arra, hogy a tudomány analitikus struktúrái többé-kevésbé csődöt mondtak a jelenség egészének leírásában és értelmezésében. Amennyiben a nehézség a leírandó jelenség természetéből következik - így érvel többek között Bataille A FASIZMUS PSZICHOLÓGIAI STRUKTÚRÁJA című írásában - a homogén-analitikus struktúrák felől nehezen megközelíthető jelenség reprezentációjára alkalmasabb lehet az értő tudománynál a sejteni képes művészet, az esztétikai képzelet. Ezzel már ott is vagyunk a Schindler-vita kellős közepén. Vajon csak a legmagasabb művészetet képviselő műalkotásoknak legyen „jogosítványa” a holocaustról való beszédre (mely „magas” művészet talán soha nem kompromittálta magát annyira, mint éppen a holocausttal kapcsolatban), vagy pedig elfogadhatók a populáris kultúra eszközei és esetleg nem európai szempontjai is?A Hollywood a Schindler-vitában a kommersz és az amerikai kultúra képviselőjeként találtatik könnyűnek. A vita hevében az „amerikai” és a „kommersz” közé kerülő egyenlőségjel arroganciája eléggé nyilvánvaló, annál kevésbé nyilvánvaló az, hogy a „régi, fehér, európai kultúra” nevében felhördülőket mi zavarja inkább: a kommersz reprezentációs lehetőségei vagy az amerikai kultúra irritáló „optimizmusa”. Ez a kérdés Amerikában persze föl sem merült, talán azért, mert az a kultúra kevésbé érzékeny a holocaustra, mint a történetfilozófia problémájára. Másfelől, egy importált trauma mindig egyszerre több és kevesebb is a sajátunkénál. A kényszert lehetőséggé lazító távolság miatt súlytalanabb, miközben különös, kiérdemelt legitimitást is nyer a választás aktusától. DeLillo regénye hasonló kérdések körül forog - az esztétikum és ethosz esetében itt is a holocaust a remélt kapcsolódási pont. A szerző az írói gyakorlat felől teszi föl a kérdést, vagyis a holocaust nála nem mérték, nem is a maga történetfilozófiai tény mivoltában testet öltött teoretikus határeset, hanem egy a szövegszerű bizonyítás során csak hiányként megmutatkozni képes etikai bizonyosság irányába tett gesztus. Nyíltan ki kell mondanunk tehát, hogy Delille egyáltalán nem akar, se jól, se rosszul, a holocaustról beszélni. A posztindusztriális kor átlag-Amerikájáról akar beszélni. Regényében a holocaust nem metafora. Elmondatlan története, a történet hűlt helye itt nem több, mint az egyedüli biztos pont, a titkos nehezék, ami a regényt a benne „sodródó, lebegő” univerzummal ellentétben nem hagyja elsodródni. Az elmondott történetből az is kiderül, hogy a fentiekben vázolt viszony, a kezdeményező fél szándékaitól függetlenül, kétirányú. Gladney retteg a nemzetközi Hitler-konferenciára várható „valódi németektől”, és titkos nyelvórákra jár, nehogy kiderüljön, hogy az ő nyelvén még makogni se tud. A dobozos üdítő és cornflakes-tudósok „Amerikai környezet” tanszékén a New Yorkból érkezett Murray - Gladney csodálatos szakmai előmenetelétől lenyűgözve - arról ábrándozik, hogy a neves hitlerista nyomába lép. Saját szakterületén hamarosan ő is letesz valami hasonlót az asztalra. Az új húzónév: Elvis. Ráadásul mintha valami beköltözött volna Gladneyék pincéjébe. A professzor kilátástalan küzdelme az angollal rokon és mégis oly idegennek tűnő német nyelvvel vagy éppen Hitler és Elvis párba állítása egyszerre veti fel az informatika szárnyain lebegő Amerika súlytalanságának és esetleges kompromittálódásának problémáját. A regény módszeresen mutatja be, milyen veszélyes a másiknak, ez esetben Hitlernek, saját céljainkra való felhasználása. Gladney így magyarázza egyik lányának, hogy annak idején miért adta fiának a Heinrich nevet: ...Meg akartam védeni a fiam, azt akartam, hogy ne féljen. [...] Van valami a német nevekben, a német nyelvben, a német dolgokban. Nem tudom pontosan, mi az, csak úgy ott van. És persze az egész kellős közepén ott van Hitler. - Tegnap megint volt a tévében. - Állandóan. Nélküle nem is lenne televízió. ” 10 A folyamat kétirányú, és a felhasználó nem maradhat érintetlen. Ugyanakkor a regény mintha mit sem tudna saját figyelmeztetéséről, miközben nevetségessé teszi a Hitlerrel jelölt határvonal kisstílű kisajátítását, a maga módján ki is használja tárgyának zavar-