HOLMI, 2007 (19. évfolyam, 1-12. szám)
7. szám - Blum Tamás: Menetrend (II)
Blum Tamás: Menetrend (II) • 861 gusztus elsején este mentünk fel a hegyi vendéglőbe, ahol vég nélküli asztalokon vég nélküli hideg ételeket szolgáltak fel, és néztük, ahogy minden hegycsúcson kigyulladtak a tradicionális örömtüzek. Későbbi svájci életünk kezdetén annyira nem volt pénzünk, hogy tulajdonképpen csak a Palace Szállóba mehettünk pihenni, mert az ingyen volt, a falusi szálló árát nem tudtuk volna megfizetni. Sőt egyszer, amikor kéthetes kurzust tartottam St. Moritzban tavasszal, amikor a szálloda nem üzemel, egyedül laktam az egész hodályban, mint a kísértet Lublón. Útban Géreczékhez, a Moszkvics megunta az emelkedőt, és megállt. Mi csak kapkodtunk, de a mögöttünk állók értettek hozzá, kitolták a kocsit az augusztusi hóba, és megmagyarázták, hogy itt kevés az oxigén, ezért könnyen felforr a víz vagy akár a benzin is. Dobáljunk havat a motorra, és minden rendben lesz. És ne szégyelljünk első sebességben menni, ha nagyon meredek. Persze igazuk volt. Lejöttünk a magasból, és Bernben (ahol én már annak idején voltam) néztük a tökéletes, régi belvárost. Ebédet újabb hegyek közt, Château d’Oeux-ben ettünk. Itt tanultuk meg, hogy a salátát a hús előtt is lehet enni, és hogy jobban is el lehet készíteni, mint ecetes vízzel és cukorral. Nyolcéves koromban a Raxon lévő szállodában ezt még nem tudtam értékelni. Talán soha semmilyen tájnak nem örültem meg úgy, mint amikor újra megláttam Bergen-Belsen utáni ifjúságom színhelyét, a Genfi-tó környékét. Hegyek, tó, szőlők, falvak, mind ismerősek voltak. Géreczék alig néhány kilométerre laktak hajdani cauxsur-montreux-i szállásunktól. Persze telefonáltunk, hogy jövünk, és Gérecz lejött elénk a falu aljába, és mondta, hogy tegyük egyesbe, és menjünk utána. Itt aztán megtanultuk, hogy mi az a meredek. De a kilátás is ennek megfelelő volt. A fantasztikus vacsora, Árpi szakácsművészete a Palace Hotellal is felvette a versenyt. Közben kiválasztották új házukat, megvették, és most éppen folyt a renoválás, másnap beültünk a kocsiba, hogy megnézzük. Ez az étoy-i ház Lausanne-on túl van Genf felé. Valami pajta vagy magtár lehetett régen, kis szobák, nagy padlás és szemben, a kis úton túl egy gyümölcsös, ahol Józsa rögtön egy fügefát fedezett fel, amiről Géreczék nem is tudtak. Akkor még nem látszott, hogy milyen palotát lehet abból a pajtából varázsolni. A közeli Morgesba autóztunk vécéket venni az új házba. Az áruház tetejére dróthálón kellett az autóval feltáncolni, ott volt a parkhely. Szintén egyesben, kis halálfélelemmel. A vécéteremnek se vége, se hossza nem volt, nem is tudom, hogy a legszebbeket választottuk-e. Visszautunkon kényelmesen csurogtunk négy napig Pest felé. Először Zürichben álltunk meg, és én beugrottam csak úgy az Operába, egy TANNHAUsER-próbára - hat évvel később az lett a munkahelyem. Münchenben Jánosnak bőrnadrágot vettünk. Salzburgtól új útvonalon haladva Grazban aludtunk. A határ előtt a Moszkvics ajtaját nem lehetett többé becsukni, így Józsa egy évvel a derekához kötötte. A rábafüzesi finánc minden alsónadrágot egyenként kirázott, de hát nem volt nálunk semmi. 1966. október, olasz turné a Madách Színházzal Két darabbal mentünk: a KoLDUsoPERÁ-val és az Egy szerelem három ÉjszaKÁJÁ-val. Ádám Ottó, akivel Bergen-Belsen óta jó barátok maradtunk (ott még orvos akart lenni), rendezte a Koldusopera-t az én fordításomban, és én voltam az előadás karmestere is. A külön repülőgép a pisai katonai repülőtérre vitt, mert Firenzének nem volt saját repülőtere. De ott éppen sztrájk volt, még a létrát se támasztották oda. A magyar sze