HOLMI, 2008 (20. évfolyam, 1-12. szám)

8. szám - FIGYELŐ - Pór Péter: Gaya filologia (Margócsy István: Égi és földi virágzás tükre. Tanulmányok a magyar irodalmi kultuszokról)

san foglalkoztatja, és láthatóan olyan szokatlan mértékben el is szórakoztatja (végre is sok-sok év pontosan célzott jegyzetelése kellett ahhoz, hogy elképesztő számú adatát egybegyűjtse, il­letve az adatait az egyes témákban mindig más szempontok szerint csoportosítsa), hogy olva­sóját újabb szubsztanciális kijelentésre csábít­ja: ebben a viszonylag új kutatási ágazatban egy gaya filológia legalább annyira tudós, mint amennyire szarkasztikus képviselője (ő maga úgy mondja, másokról, „egyszerre patelikus és iro­nikus” [Szemüveg, 164.], de én ezt róla szólva kevésnek tartom), tehát egy gaya filológia leg­alább annyira szarkasztikus, mint tudós kép­viselője talált rá a kutatási irányzatra, amelyet mintha neki találtak volna ki, illetve amit tel­jesen a maga tudására és képére alakított. Még mindig őt idézem, vagyis őt, aki Csokonai me­sés oxymoronját idézi: „rémítő és vidító kétsé­gek” (Hajóvonták, 451.) vezetik a tollát, amikor szisztematikusan azt fejti fel, miért volt szük­ség a szentté avatásokra (így, többes számban, ugyanazon jelenség vonatkozásában), vagyis valamilyen múlthoz visszanyúlva hogyan legi­timálták és, igen, hogyan avatták saját magu­kat szentté a különféle jelenek. Így írt példá­ul tanulmányt arról, hogyan született meg és folytatódott kényszeresen a Petőfiről és Arany­ról szóló párítéletek hagyománya, amely arra lett volna hivatott, hogy a kontrasztált kije­lentések egymást értelmezzék, de arra veze­tett, hogy egymást tették értelmetlenné­­egy gyöngyszem, amely elkápráztatott. Tisza Ist­ván komoly közönség előtt komolyan kifejtet­te, hogy az igazán nagy költő az, aki nem ír szerelmes verseket, hanem úri szeméremmel hallgat szíve dadogó vágyairól, értsd: mint Arany, és még inkább értsd: mint nem Ady); vagy arról, miként vélik a legnagyobb költők is, hogy a magyar nyelv valamiféle feminin di­­vinitás, amelyet csak megközelíteni lehet, iga­zán birtokolni azonban soha (itt meg, ha per­sze másképp is, de mégis meghökkentett Ör­kény tapasztalata, amely szerint a magyar nyelv egyedisége, hogy tisztázatlan mondatokat nem lehet rá lefordítani - holott egy szöveg tisztá­zatlan fordulatai, miként ezt mindenki tudja, éppen a fordításban azonnal elárulják magu­kat, bármelyik nyelvről bármelyik nyelvre); vagy arról, hogyan hazudtatott át, tulajdon­képpen mulatságosan, noha persze felháborí­tóan is, művek következetes sorában az ártat­lan leány vagy az erényes asszony elcsábításá­nak bűne (sőt: nemzetsértő, tragikus vétke, em­lékezzünk: „bánki sértődés”, „nehéz idők járnak”) nemhogy valamiféle kavaliersdeliktté, hanem különleges és (ami még furcsább) legtöbbnyi­­re mindenkit boldogító virtussá is, ha a nem­zeti király kalandozott erre-arra - hja, ha egy nemzeti szellem éppen feltámadóban van, sa­ját szentségéért még önnön valláserkölcsi alap­jait is hatályon kívül helyezi. Még kutatásainak nagy témájában, a Petőfi­ről szóló tanulmányokban is fel lehet ismerni­­a­ gaga filológia indítékait - pedig (de sokkal in­kább: azért, mert) arra vonatkozik, akit ő is a legnagyobbak között és talán a legnagyobb­nak tart. Azokban az írásokban nyilvánvalóan, ahol minden kultuszok kultuszát mutatja be, mondjuk a „Petőfi Sándor gatyában táncol” mon­dókától kezdve, amelyben a költő valószínűt­len szinten és mértékben, hogy úgy mondjam, mindenki Petőfije lett, Pándi okfejtéséig arról, hogy Marx és Petőfi összetartoznak, mivelhogy a két végletesen ellentétes kijelentés: „nincs sem­mim e hazában, de van hazám”. „A munkásoknak nincs hazájuk”, mégis ugyanazt állítja, azt kell hinnünk, a korszaknak és a korszak tudomá­nyának dicsőségére, ahol ezt az egységet felis­merték, mert már meg is valósult; és nem árt hozzáfűzni, hogy miután két tanulmány vagy 75 oldalán bemutatja a kultusz tartalmilag se olyan nagyon módosuló folytonosságát (,,felle­gekig emelkedtél”­, Petőfi/Che Guevara) és per­sze néhány ugyancsak bizarr kinövését (ezt a botot Petőfi valószínűleg megérintette), né­hány mondatot arra is szentel, hogy szkeptiku­san elutasítsa az egy ideig uralgó tudományos törekvést, amely szerint Baudelaire lírája jelen­­tené a korszak megítélésének abszolút mércé­jét. De a kismonográfiától se egészen idegen a disputációs szándék („putatio”: vágás, feltétele­zés; „disputatio”: a mellette és ellene szóló ér­vek mérlegelése), amennyiben Margócsy egy pillanatig sem titkolja, hogy határozottan szét akarja szedni Petőfi „lírai realizmusának” (régeb­bi, kicsit kevésbé rafinált címszavak: ’egyszerű­ség’, ’őszinteség’, ’magyarság’, ’népiesség’ etc., illetve a rendkívüli erudícióval kidolgozott cím­szó: ’nemzeti klasszicizmus’; újabb, szintén vi­tathatatlan erudícióval kidolgozott címszó: a dolgok önazonossága Petőfi nyelvében) dog­máját. Nyilvánvalóan nem fogom itt az egész érvrendszerét megvitatni, de lakonikusan össze kell foglalnom. Alaptétele szerint Petőfi genuin romantikus költő, jól értsük meg, mielőtt bár­

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék