Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)

1850-07-26 / 23. szám

s\s\r^s\s\ Megjelenik, ünnep* s vasárnapot kivévén,­­ mindennap délután! divatképek­ ^ s egyéb műmellék- íz­letekkel.­­­fflUOFHTftR. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő Magy Ignác. Szerkesztőségi­­ szállás: * hatvani utcai Horváth'­­ ház, első udvar, 3-iki emelet, hová a kéziratok utasitandók. •­ Budapest, 1850. 23. Péntek, julius 26. Boldog csere. Egy lányka járt vidámon Csevegve a mezőn­­ ,Mi hús lesz a bokorban Ott fönn a hegytetőn!­ Szőlőt é s a hegytetőre Vígan dalolva jött; Én ültem a bokorban, S a lány megütközött. Ijedve megfutamlott Miként a gondolat, A mellyről írni kezdtem A hűvös árny alatt. Mig hasztalan tűnődtem A gondolat fölött, — Ez nem — de a leányka Mosolygva visszajött. És kérdje bárki tőlem : Kék szem — hattyúkebel, A legszebb eszmeképet Vájjon nem éri fel ? ! B e r e c K. B 0­S­Z­Ú. (Folytatás) Avagy lehet , ez máskép ? — Bármilly gyötrelmes emlékei legyenek is egy ifjúnak, tegyétek őt egy egészséges gondolkozásu fér­fiú , s egy ki- de nem elmű­velt hölgy mel­lé, s ha ezeknek társaságában lelke keservei­ről , csalódásairól nem is fog egészen megfe­ledkezni , de bizonyára mégis lesznek idők , mellyekben egy-egy nyugodt mosolyt fogtak látni ajkai körül lebegni. E férfiút s e höl­gyet nagybátyjában s Irmában találá fel Vá­rai Arthur. — Irma, noha csak tizenhét éves volt még, nemcsak minden női munkákban volt kellő­leg kiképezve, fogékony lelkének bánunk szép irodalma sem volt egészen ismeretlen föld, azon felül zongorázott is, miért társa­ságában nem egy kellemes érát töltött el Ar­thur. — Majd Irma dolgozó asztala mellett találjuk őket, hol ennek kezei valami női munkával foglalkoznak, az ifjú pedig egyik vagy másik jelesebb irónk műveit olvassa fel; máskor ismét a zongora mellett látjuk őket, mellynek kíséreténél az ifjú leány olly kedvesen, olly érzettel éneklé nemzeti dalain­kat. Változatosság kedvéért nem ritkán négy kézre játszottak el valami művészdarabot. Az öreg úr pedig valódi benső örömmel szemlé­lé és hallgatá őket. És valóban szép látvány is volt a halvány ifjú mellett e barna leány, kinek egész valóján az ártatlanság félreis­­merhetlen typusa áradott el. E szép magas homlok természeti derültségében hasonlított a felhőtlen éghez, mellyel tökély­es üszhang­­zásban állottak az élénk játéku fekete sze­mek , a finomul hajtott orr, s a mosolyra ter­mett pici ajkak, és az egész arc, mellynek szine tejjel együtt egészséges fris vér. Játé­kát olly kedves, olly nyugodt mosolylyal ki­sérte , mintha csak tudta volna, hogy pici keze rózsa ujjai arra teremtsék, hogy lélek­hez szóló melódiákat varázsoljanak elő e holt műszer segítségével a hangok országából. Azonban ne gondolják szép olvasónőink, hogy örökké csak zenével s olvasással foglal­kozott igénytelen beszélyü­nk eddigi személy­zete. Nem hiányzottak a séták, kirándulások, s látogatások sem , melly utóbbiakban Arthur eleinte nem igen akart ugyan részt venni, de ha aztán a kedves leány így szólt hozzá: „Ha én te volnék, elkísérném húgomat, ellensze­gülni nem volt ereje. így telt el két hónap, midőn egyelőre nem látható véletlen egészen új irányt adott Arthur életének. Egy szép nyári estén kedve kerekedett az öreg urnák­ban a kertben estelizni. Noha ő soha sem tartozott a szomorúak közé, de mégis olly jó kedve, mint ma, ritkán volt. Beszéde, mintha csak gyűjteménye lett vol­na a keresetlen, s ugyan azért legegészsége­sebb élceknek. Végre insurgens korára kelt­­té a sort; az erreli beszédbe aztán annyira elmerült, hogy alig tudta végét találni. Egy­szer csak igy szólt: — Es lánchordtál! ránk ésféledik az idő; aztán meg, én teljes életemben sem vol­tam fázós gyerek, de most, becsületemre mondom----------brrr--------menjünk aludni. Ők bementek, de Simon Mátéra nézve ez már késő volt, ő meghitte magát. Másnap reggel roszul érze magát, délután lefeküdt, s mint közönségesen azon emberek, kik soha sem voltak betegek, el sem hagyá az ágyat többé, hanem egy hét múlva meghalt. — Mintegy félórával halála előtt, gyengéden kéré Irmát, hogy távozzék a szobából, s így szólt a magánál tartott Arth­urhoz : Édes öcsém! érzem, hogy megszámlál­­vák perceim, úgy szólok hát hozzád, mint férfi férfihoz. — Irmám, ez ártatlan gyermek olly gyengéd szeretettel ragaszkodik hozzád, s én ezt valódi benső, valódi atyai örömmel néztem. Láttad , most milly bús, milly kisirt szemekkel hagyá el ágyamat ? Neki előérzete van, hogy rövid idő nyitva elveszti atyját, ki egyedüli támasza volt eddig s méltán búsul, mert nincs szánandóbb lény a nagy világon, mint egy magára hagyott nő. — Látod, én darab időtől fogva úgy örvendettem a gondo­latnak, hogy szegény gyermekem benned fog­ja egykor feltalálni atyját, támaszát, minde­nét. Mondd meg őszinté­n, Arthur, csalód­tam e számításomban ? — Valóban bátyám, ez meglepő reám nézve, erre nem voltam elkészülve. Múltam.... — Ne beszéljünk múltadról, soha nem kérdeztem, soha nem kerestem azt. Ne vedd rosz néven édes öcsém, hogy i­lyenről beszé­lek veled talán már halálom óráján. Irma té­ged forrón szeret, csak benned látja boldog­ságát központosulva, mint ezt nekem bevallá, mert előttem még soha sem voltak titkai. Más körülmények közt be­vártam volna a viszony ki­­fejlését, de most szólni késztetett az atyai szív. Néhány percnyi szünet követé az öreg­nek e szavait, mellyek annál élénkebben ha­tottak Arthurra, minthogy olly gondolatot keltenek fel lelkében, mellyet eddig nem is­mert. Bátyja kezét a magáéban tartva, dara­big maga elé bámult, most rögtön élénkebb színezetet nyert arca, s ő igy szólt: — Bátyám! jutott ő már valaha vala­kinek eszébe értéktelennek mondani az acélt, mivel az nem olly hajlékony mint a vas ? — Furcsa kérdés, de én úgy hiszem, még senkinek. — Úgy­­­rem, mert hisz vas volt az acél is, s csak azért nem olly hajlékony, csak azért kemény a törékenységig, mivel izzó melegről jéghidegbe vettetett. A­mi a vasnak a jéghi­deg, ugyan­az az embernek a csalódás, s a melly szív csak egyszer esett is ebbe, az töb­bé ugyan soha sem lesz olly hajlékony, olly könnyen hivő, olly fogékony a szerelemre, de azért koránsem következtetés, hogy boldog se lehessen többé ... Te bennem helyezed remé­nyedet, te azt mondod, Irma szeret engem, s én esküszöm, hogy boldogitni fogom őt, mert érezni kezdem, hogy szeretem őt. — Arthur! — szóla az öreg úr egész komolyan, — te mindig becsületes voltál, te egy haldoklóval sem fogsz tréfát űzni, én hi­szek szavadnak. — S erre megrázá Arthur ke­zét, ki elhagyá a beteg ágyát. Rövid idő múl­va visszatért Irmával, és Simon Máté haldok­ló arcán öröm sugárzott, midőn megáldá őket. Az áldás végszavával egyszerre hagyá el a becsületes öreget a lélek, ő nyugodtan, ő azon boldogító hitben halt meg, hogy legdrágább kincsét hű kezekre bízta. Midőn Arthur szobájába tért a halottól, asztalán egy nyitott könyv feküdt, Petőfi Sán­dor volt ez. Mintegy akaratlanul is e sorokon akadtak meg szemei: „S tudjátok­­, mit tesz az emberi nyelven, midőn a fürj azt mondja: pittypalaty? Ez azt teszi, hogy kerüld az asszonyt.“ Il­ik félév.

Next