Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)
1851-10-14 / 236. szám
Olvasok a mult epitaphiumán, — s köny ragyog szememen .... A fentebb leirt kopasz domb alatt egy népes helység terült el, jóllétben, boldogságban gazdag lakókkal. Hogy a bűn ostoroztassék — melly féreg tán már Adám apánkról mászott keblünkre, s azóta mindig rágadék az emberek között — elküldte az ur öldöklő angyalát a falu lakóira, s tön rajtuk végpusztulást. Elküldte a döghalált, melly vérszomjában a legvégső emberig pusztított, hogy ne lehessen még csak hirtmondó is a születendő unokák számára. A falu népe egytől egyig kihalt. A templom harangjai egész napon által kongtak, s a halottakat egymásra hányva kihordták a kopasz dombra, hol a kormos s zárt cellában reszketve vetett magára keresztet Lorand remete, remegve az ur csodateljes hatalmát. Egy napon összegyűltek a templomban a még megmaradt hívek, s buzgó imádság közt fogadták meg az isten előtt, hogy ki a csapások között utolsónak marad közölök, az még egyszer meghúzza templomukban a harangot, s a sírok felett elmondja a halottak utolsó „miatyánk“-ját. Hiába volt minden imádság. A halál karja nem nyugodott, a pusztított mig ért, s az új sírok felett kétségbeesve térdelt holdvilágos éjeken a remete fekete csuhájával, kezébe fogta olvasóját, sirt őrjöngött, majd újra imádkozott híveinek álmai felett, kikértél, kik kenyérrel táplálták. Sirt, őrjöngött, imádkozott Lorand remete, s ki hinné, hogy a hit e szent embere ördöge lett a temetőnek ? ? . . Pünköst napja volt. Nem piros, fekete pünköst napja. Kint elsötétült a táj . . nyögtek az elemek a vihar e szokatlan játékán, mint rab lelke a bilincs alatt. A falu csendes volt, kihalt belőle a legutolsó nyögés is. . . . Tehát semmi élő ?! Ki imádkozik a halottak felett? Megkondult a templom harangja, az ünnep gyásszá lett. A falu legszebb leánya, a bűvösbájos Angela harangozott szeretőjére. Ez volt az utolsó halott, s az utolsó élő a tizenhat éves gyöngyleány , a vidék gyönyörű hervadó virága. Ez élve maradt, tépte, szaggatta a harangkötelet, mint az elmebeteg rög eszméjét. Harangozott, mert fogadása volt, mert halva feküdt szeretője. A szép virágszál, az ártatlanság angyal leánya mindent vesztett — mindent, és illy korán!!! S hogy e minden még meg legyen koronázva — elvesztette egyetlenét, szeretőjét. Ketten ástak sirt a halottnak, a halvány leány, s a hosszú, ezüstszakálu remete. Ásta a sirt a remete — — s hosszan merengett a gyöngyleánynak gyilkoló szem sugarában... . Az utolsó temetés meg volt. Néhány nap múlva aranyszínűé öltözött a vidék. Elszállt a zivatar, s a harmat újra látogatni kezdte a földet. Nyílott a virág, kék volt az ég, zöld volt a föld. Sz. háromság vasárnapján fehér ruhában látjuk a szép Angélát. Megtört szemei elmerengtek a lengő árnyak, a pusztaság, a zajtalan határ felett, mellyen minden fűszál, minden bokor egyegy évet szakitott ki életéből emlékezejével. Milly halvány volt a szépségek legszebb gyöngyvirága, s halványan is mi bájoló, mi lekötő !! Úgy nézett ki, mint egy piros hajnalon összetépett tejrózsa , mellyen utolsó harmatja reszket a természet szerelmének. Eljött az est hollószárnyain, milly fekete volt, mint az elkárhozott ember lelke ! A bájos teremtés ott volt a sirok felett, szeretője hamvain, elmondani a halottak utolsó ,,miatyánkarját. Arca átistenülten fénylett fehér vonásokban, mint a holdvilág hajófénynyel egyesül. Fehér ruhája szétlengett az átásott hantokon — lebegtette a megnehezült levegő. Fehér ruha! halvány leány! mint merengett a remete lelke feletted! — — Azt hitte — ha télben van, — hogy havas felleg szakadt le a temetőre. Az imádkozó szent keresztet vet magára , s a remete levette róla bűnös gondolatával a keresztet. Lorand remete lassan-lassan közelité az imádságnak gyermekét. — Miilyen fehér volt hosszú szakála, épen mint a leánynak ruhája. A remete letérdelt átellenesen a leánynyal. Imádkozott ? Nem káromkodott. . . . Szerelmet vallott az éj hattyújának, s van ő ennél nagyobb istenkáromlás a szent ember ajkán ? . . . Embere a vallásnak! oszlopa a hitnek ! remetéje a magánynak, s rabszolgája az eskü legnehezebb láncának. . . . Illy aggott korban ... az átoktól illy nehéz időben ... a sirok felett — hol szent a hely, s szent még a levegő is — szerelmet vallani ! remetének szerelmet ?!!... Megkövül a szó ajkimon, s ha örülési kacaj vonaglik át arcom felett------ne káromoljatok meg! A leány sikoltva ugrott fel helyéből. Összetörött ajkán az imádság, de nem mondott átkot, csak egy fricskát adott a remete arcára, és ezzel eltűnt, mint egy szellemalak . . . mint a könnyű levegő. Lorand megrázta ősz szakálát. Boszut esküdött — véres boszut. Megátkozta az eget, meg a halottakat, meg önéletét — s esküje szentesítésére eldobta melléről a keresztet, összetépte olvasóját, s szemeit haragos dühben szórta szét a kormos éjben. Szerelem! szerelem! te véres kinpad! te gyötrő földiisten!!! Hova viszed még az embert örvényid határában ?... Átok vagy te, nem üdvözülés . . . s törjék össze előre a szív, mellybe nyiladat lőni akarod — inkább szakadjon szét, mint sebek között morzsolja el az ölő fájdalom!!! Szerelem! szerelem! Angela előtt szent volt esküje. A porok felett imádságát el kellett mondania, s a következő estvén újra ott térdelt szeretőjének kis keresztfája mellett. A leány újra átszellemült. Az imádság szétreszketett a légben. ,Miatyánk! ki lakozol a roppant mindenség titkainak végtelenjében , az egekben úgy, mint cseppjeiben a tengereknek, mint a földön, csillagokban, s a virágszirmok közt rengő harmatkünyében egednek. Szenteltessék meg mindenkitől imádott nagy neved, s hatalmadnak csodaereje. Jöjjön el népeket üdvözítő, s halottakat feltámasztó országod. Legyen meg szentséges akaratod szivekben és a lelkekben, mint a mennyben, úgy a világmiriádok változó és változatlan nagyságában, az egyik végtelenségtől, a másik végtelenség határain is túl. Add meg lelkünk kenyerét, a nyugalmat, az üdvösséget, a halottaknak csendes álmait, könyét a szemnek, boldogságát az imádkozó s hivő nemzeteknek. És bocsásd meg vétkeink súlyát, melly sötét árnyként nehezül lelkünkön; miképen mi is kész lélekkel bocsátunk meg ellenségeink és irigyeink támadó hadának. S ne végy minket kárhozatba, de megszabadíts a bűnök s vétkes gondolatok kísértő árnyától, a boldogtalan szerelemtől, a hízelkedő baráttól . . . szabadítsd meg halottaidat a férgek kínzásától, az örök álomtól. Mert tied a hatalmak hatalma, föld és ég, csillag, nap, hold, királyok fején a korona, bocsánat és dicsőség — most és akaratod örökkévalóságán — ammen.“ A sírok viszhangozták — ammen! Az imádkozó szent keresztet vetett magára. A remete magáról porll imádságát. Rávette az ördögök ruháját, s a jobb kezébe szorított tőrrel keresztül szúrta a térdepelő angyalt — az ártatlanságnak sugárliliomát. Egy vékony sikoltás remegte át a levegőt, s egy gyenge sóhaj, melly még az isten elé juthatott. Többé nem volt imádság — pokollá lett a föld, s e pokolnak ördögei lettek az emberek. A közelgő hajnal rózsaszínű koporsóba takarta a halottat. A harmat adott neki fényes szemfedelet------az idő egy mély sírt —a feledékenységet. — Ez volt temetése Angélának — a helység utolsó s legszebb gyöngyvirágának. A remete még átélt egy napot, tán arra várt, hogy majd megöli az öntudat ? Dehogy ölte — dehogy ölte !!! A tőr végezte nála is a műtétért, melly Angélán fúródott által. Milly piros volt ez a vér a tőrön ! s milly fekete a remetéje!!! . . A bűn feketére festi a vért. Hát a remetét — ezt a legnagyobb bűnt — ki temette el? Haragos a lelkem! A természet sokszor még a vétket is megkoszorúzza. Eltemette maga a természet. Az ősz behintette sárga falevéllel. . . pedig letépte a keresztetsujta hitet, szentségét. 938