Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)
1851-10-14 / 236. szám
Megjelenik , ünnep- óva•Aznapot kivévén , mindennap délután, divatképek- s egyéb mümellékletekkel. Szerkesztőségi • ■állás: hatvani utcai Horváth ház,második udvar,második emelet, hová a kéziratok utasítandók. Kiadó hivatal: országút , Kunewalder ház , földszint, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők. Előfizetési díj: Postán : Egész évre 16 fr., fél évre 8 fr. 30 kr. , évnegyedre 4 fr. 30 kr. Budapesten házhoz küldéssel : egész évre 13 fr., fél évre 7 fr., évnegyedre 4 fr., egy hónapra 1 fr. 3 0 kr. Egyes szám ára egy ezüst garas. Hirdetések soronként egy ezüst krajcárért fogadtatnak el és gyorsan közöltetnek. Budapest, 2-ik év 2-dik fele. 236 Kedd, oct. 14. 1851. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet, és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő Nagy Ignác. Fekete könyvemből. I. Az utolsó miatyánk. Egy sötét könyv van kezemben, benne még sötétebb sorok. Mintha csak azért jegyeztem volna össze tartalmát, hogy vele kínszenvedést hagyjak arra, ki róla a legelső pecsétet leszakítja — olvasni vágyván bűn rejtelmeit. Miilyen idők voltak, mikor én ezeket emlékbe véstem! könybe lábbad szemem, valahányszor azt a nagy barna lepedőt feltakarom, mely a jelentől zárva tartja a múlt idők ködét... Sírnom kell! de nem tehetek róla! ha agyvelőmet minden percen izgató erők feszítik, s a merész gondolatok szigorú parancsára meg meghúzza az emlékezet bűvös csengetyűjét, s e varázs hangra felemelkedik a fekete lepedő — ez a letűntek felett nehezedő sirkant------------- s a magikai látkörben ott lebegnek a csodás árnyak tiszta rendben, egész a csalódásig.... A nagy szellemeknek állított oszloptöredékek, mellyeket az idő összemorzsolt — ez a még senkitől soha meg nem állított legnagyobb malomkő ... Koponya hulladékok, félreismert alakokkal, nem is gondolva arra hogy e csontrészek egyike tán a legmagasabb gond és tervek hazája volt-----a legégetőbb eszmeképeké, nagyravágyás és dicsőségé, mellynek pálcája alatt félvilág rabszolga népe nyögött meggörbedve, s hordta áldozatul könyeit és gyémántjait..... Ott lebeg egy egész mesés világnak ködárnya, kiket imádtunk, vagy kik előtt rettegve törött meg térdünk... Egy egy félreértett édes szó .. Meg nem hallgatott imádság ... Összetépett eskürongyok .... Sóhaj fohász... Köny, igaz, és hamis... Szinthagyó máza a barátság arcának ... Elhajított kincsdarabok... Koronatöredék, mellette mindjárt boszú és koldusbot... Kővé vált szív__Hamis Ígéret.... Koszorútlan fáradozás ... Kijátszott szerelem---Egy tenger irigység... Örültek kacaja . . . Jaj és hegedüszó...... S mi nem?! Hány világrész érné fel a múltat — ezt a nagy penészes ládát, —amellyen legerősebb zár a rozsda, s az emlékezetnek is sokszor térdre kell előtte borulnia, ha titkaiba bele akar nyúlni?... Mondjátok meg! mi éri fel ezt? Van é ennyi kincs, s gyémánthegye a kalmárkodó világnak ?!---Mennyi ott a fény! s mennyi ott az átok!! Letérdelek, ha ránézek e nagy ládára. Nyitva áll előttem a fekete lap. Átok volt a toll, melly erre jegyezett, s minden gondolat kin, vagy gyötrelem, melly beleiratott----------azért feketült meg......... Olvasom a fekete sorokat__ Az emlékezet felfesziti az idők zárait .... S nekem sirnom kell! de nem tehetek róla!.!!! Szép, gyönyörű a vidék, melly előttünk kékes panorámában leng. Hegy, völgy, sziklaképek, erdő s szőlőkoszorus hegyhátak váltogatják rajta egymást. Csendes,nyugott a nagy tó, melly a tájnak arcát tükrözi; de a vidék emberei még csendesebbek, még nyugodtabbak; pedig a kellet sokszor nagyobb zajt üt, mint a világot karoló Ocean, mikor a viharral rég csatára lép, s ingának rajta az árbocok, miként gyenge fűszál az elhagyott pusztaságon, ha az ősz — a természetnek e vérpadára— lép .... Előttünk magas hegy, s még ott fent a szédítő magasban is óriási cserfák ingatják koronájukat, mintha meg akarnák ingatni tövében a hegyet. Ki hozza e fákat ily szédítő pontra ? embernek csak nem juthatott eszébe soha ültetvényezni ott, hol a madarak is magasolják a helyet fészkeiknek ?.. De igen! Sokszor van az ember olly magasan, hogy a sas is irigy szemmel nézi, s kitépi szárnyát boszujában. A hegyet egy elődomb környezi, mellyen a sűrű levelű cserfáknak vastag árnya leng. A bokrok között kele menő, csak azon ponton látja az égő napot, hol néha egyegy fát az uraság hajdúja kidöntet, h igy a kék ég felé a kilátásban szabadabb tér nyílik. A földön nagy szikladarabok szerte szórva, tán sírkövei egy még sötét homályban len-gő eseménydús múltnak. Ki helyezte ide őket?.. Senki. Az idő hajgálta le a hegy- i csúcsról csupa boszuból, hogy mért vágnak olly büszke, sötét pofát előtte, mikor ő az ur, ember és természet felett ?......... Igaz! épen ez fáj a szirteknek , hogy idő az ur hátakon, mikor ezt érzi a kőtörveg, megreped a keble, s darabokban szerte hull------ez a kőomlás___ Sokszor elporlik a kő, mikor a szív nagyobb súly alatt még egyre zakatol a kebelben .... Szív! mért vagy te erősebb a kőnél.?! Azért, hogy a szerelemben ne tudj meg- repedni ?. . . Tovább a rekettye, szilfa s földiszeder sűrű, tövises bokrain túl egy kis kopasz tér van a domb oldalán, furcsa! ezt már körüllengi a langy szellő, éri a harmat, eső s az éltető napsugár, mert köztes az ég között, semmi sincs, csak levegő és madár dal--------------És mégis puszta, és mégis kopár, nincs rajta egy virág , egy fűszál, melly életre mutatna. Megverte az isten haragja, mert azt mondják, hogy nyáron ide hull le a vidéknek minden villáma. Néhol a szirtházak megett egy egy dombocska, leroskadott az idő alatt, úgy néznek ki, mint egy beütött kalap. Ki hinné, hogy alattok koporsó van, vagy tán már pora sincs a koporsónak, mert az is rég elporlott, ki e sírokat szentelt vizzel meglocsolta. Van pásztora is e beroskadt üregeknek, egy kőomladék, melly hajdan szent embernek volt hajléka, most komolyan néz viszsza a múltba, mint az elkárhozott bűn, sötéten, miként ha egy nemzet átkát, hordaná penészes kövein. Még megvan a mohával és szalaggal össze vissza nőtt, repedezett ablakhely, mellyen az áhitatosság embere keresztet vetvén magára, a sirok felett beimádkozta a vidéket. Megvan a kivésett kődarab,mellyben a reggel és estvénként kongó kis harangnak tengelye állt; s az omladék megett egy száradó köríve és diófa, mellyeknek magvait tán a szél ültette el. Igen! a természet gondoskodott arról,hogy egyenek róla az unokák, mert embernek tán eszébe sem jutott illy szent gondolat! E düledék remete lak volt hajdan — ------most lakják: penész, gyik, kígyó, vakond, fényes bogár, s más állatmilliók, mellyek egymás ellen csak harcot viselhetnek, s egy legborzasztóbb maró féreg — a kárhozat .... De nézzük a regét, mely a kopasz dombhoz kötve van, s mit a múlt kőtábláján vésve találunk. Regét ? Igen! mert a mostani kor embere mindent regének tart, mi egy kissé csodás, vagy mellyből az idő valamit elmosott! • --------------— Bár rege volna az is, hogy földi életünket láncra verte a szenvedés 11 !T__ Oh! de az nem lehet rege, melly megrepeszti a szivet. Szakadj meg inkább kebelj csak szenvedésünket a homály látcsövén regének ne kiáltsa a jövendő .... Csak regéljetek! majd addig bele sülünk a könybe__ •»**