Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)

1852-01-02 / 1. szám

m­ i­ berrel van dolga , s addig engesztelő Grer­­guc gazdát, a megszökött Dimitri ellen való átkozódásokban kifogyhatatlan férfiút, mig az hajlandó lön maga magának meg­bocsátani , kényes szemekkel zokogván , hiszen hogy engem koldussá tett, azt csak megbocsátom neki , mert én neki is test­vére voltam , meg az atyjának is , de hogy több illy becsületes embert is koldussá tett, mint kegyelmed, azt siralmas meg­gondolnom. — Mit! kiálta fel büszkén a k­upec. Engem ugyan nem tett koldussá. Maradt még nekem azért elég. Ne gondoljon kend engem olly szegénynek. Mit árul kend? — Cérnát meg tüt. — Adjon belőle száz forint árát. Nem vagyok én koldus. — Engedje meg, had csukuljalak meg a szájadat a képed mellett, rebegé elérzé­­kenyü­lten a gyöngéd szivü boltos. Mit ad­jak neked. Mivel szolgálhassak. Parancsol­­jál, ha ezer forintot ír is , odádám. — Nem kell nekem semmi. Itt a pa­­muk ára. — Nem eresztelek , mig valamit ma­gadba nem vettél tülem. Mit iszol, mit i­­szol? — Adj hát egy pohár bort. — Te is ollyat kirsz , a mi nincsen. —■ No hát hozass a csapszékből. Itt van tiz forint. — Szalagy te fátyu! fogd ezt a tiz forintot (s oda ad neki öt garast) hozz a legdrágább borábul, máslásbul, essentiás­­bul. Ne ez a pofté előre, hogy ne igyál be­lőle. A borért küldött fiú aztán tengeridéig oda marad, a kupec megunja a várakozást, ott hagyja a tiz forintját, eztr­ forintjól TriCQ7Q *v»**rgy Hód­mezővásár­helyre s otthon elmondja, hogy miilyen derék becsületes testvérje van annak a sem­mirekellő , országcsaló Dimitrinek. Jókai Mór. (Folyt. köv.) Pesti tárca. Megváltottam magamat az újévi kö­szöntések terhe alól, magammal, szivemen hordozom a felmentő jegyet, szabadon jár­tam, keltem, vagy ültem honn nyitott ajtók mellett, s e jegygyel kezemben a gratu­­lánsok roppant philisteusi táborából a leg­merészebb megrohanást is diadalmasan ve­rem vissza. Megengedem , hogy a puszta jókivá­­natoknak, köszöntéseknek van némi jóté­kony hatása ha csak kedélyünkre is, de már isten bocsássa meg én az illyen formasá­goknak sem pénzért sem ingyen nem va­gyok barátja. Azt a jó ősi magyar szokást is, a po­­­harazás közbeni felköszöntést csak annyiban tisztelem, a­mennyiben ürügyül használa­tik a telt poharak újabb újabb kifizetésére , s mivel hogy épen borozás közben történik, mert meg van irva: borban az igazság. De az o­ly­an újévi köszöntés féléknél nincs valami rettenetesebb. Az a sok elnyűtt phrasis, az ide a kéményseprő legényes ver­sek! Azok a m­i««tennemü és rangú pénz­­sovár tolakodók, nem.. .nyers áron évi boldogság is igen igen nfc­i drága!* Sorsát senki el nem kerül^fj | Én, ki annyira iszonyadom a giw,,ja_ fióktól, most azon helyzetbe jutottam , hogy gratulálnom kell. Igen! mert tárcairó lettem. S az irók e fajának jutott a szerencsétlenség különö­sen az ó évtől egy búcsúztatóval venni el a kulcsot, s egy beköszöntővel adni azt át az uj évnek. Engedj meg az ősz időnek Krisztus urunk születése utáni 1852-dik uj­szülöttje ha üdvözletedre csupán baráti kezemet nyújtom. Ha fényes dictiókban, ragyogó kitételekben gyönyörködöl, hajtsd a te fü­­­­leidet többi collegáim felé, kik a te tiszte­letedre ha egyebet nem is, de legalább minden ócska phrasist elkapartak előlem. Hogy őszinte legyek irányodban meg­vallom : kezemet sem nyú­jtom­á­r­­e­léd am­úgy magyar szivességgel. Lásd te is mint többi testvéreid kikkel már megismerkedni szerencsénk vagy in­kább szerencsétlenségünk volt, a legsű­rűbb fátyollal takart arccal lépsz közénk mellyről a mi gyönge halandó szemeink sem az öröm s boldogság reménysugarait, sem a fájdalom s boldogtalanság sötét bo­rúját nem olvashatják le. A jövő nagy könyve mit kezedben tartasz, be van előttünk zárva, mindennap csak egy lapot olvastatsz át velünk — köny­vednek cikkei gyakran olly szeszélyesek, olly összefüggés nélküliek, mint némelly bukott drámaíró színpadi fércelményei. És mi ezen átolvasott lapokból megcsináljuk a történet nagy könyvét, igaz hogy csak ollyan halandós hibátlansággal é­s a tied­del együtt híven lapozgatjuk, de hiába, csak ki nem okoskodunk belőlük. Tán ép azért, mert mi magyarok úgy is azt tartjuk : köny­vekből senki sem lesz okos. E pár sorból átláthatod, hogy nem a legbarátságosabb lábon állunk egymással. S így bízvást elhiheted ha okaimat nem so­rolom is elő , hogy nem igen sokat tartok fplnlprl. ^--- y. r Meghalt testvéred leszedte az asztalt előlünk, szivünk legszebb remény virágai legtöbbjét , mit asztal diszitményül rak­tunk föl , magával vitte sírjába. — Az élet asztala általad újra megvan terítve, s nem egy könnyen hivő mohon nyúl a szi­­nes ragyogó pohárhoz, mellyben az öröm habzó gyöngyeit véli rejteni, pedig talán a fájdalom keserűségét töltöd bele. Ki még csalódni bir az ismét aszta­lodra fogja szórni reményvirágait, én ked­vesem kezébe adom azokat, inkább her­vadjanak át el szép szemeinek sugaraitól, mint­sem csajképekkel rakott terítékeddel együtt hideg sírodba vidd. Nem tudom mit hozandsz részemre , de ha tárcám részire bőven szolgáltatsz ér­dekes pesti híreket, írótársim érvágyát éb­reszteni, a magyar olvasó­közönséget né­hány ezerrel szaporitni, gyarapitni, a drá­mai ügyet a pesti színháznál annál ott a kerepesi utón lévőnél, totál megbuktatni nem fogod — ha a nő szivekbe valamivel több hűséget s fogékonyságot a valódi sze­relemre fogsz oltani, szóval ha édes mind­nyájunknak valamennyi ha­ját tisztessé­gesen teljesitni fogod, úgy életed végesté­jén egy kegyes halotti búcsúztatóra szá­molhatsz nálam. Fogadd kézszoritásomat 1852! Ennyi előzmény után, ideje volna tán átmenni a rendes kerékvágásba, s azokat az ujdonat­ul érdekes pesti híreket, abból a mi pezsgő társas életünkből kitálalni a hir­­szomjas, közönség elé. Én ezt akarom de előbb tájékozásul béremet kissé szemügyre veszem. Ez­tt nem c0£r sokáig tartani — nem vagyok kenyszerer, azt gyalog tenni meg — mi­dőn kezemnél va­n a „képzelet szilaj pari­pája“ s maga a tér sem olly igen nagy, mint némelly boldog provence-i gondolná! Ez a mi budapesti életünk nagy mér­tékben megfogyatkozott régi jó hírében — vagy­is híreiben — az újdondászokra Pha­rao szűk esztendei járnak, nem az az egy­kori fény, nem az az egykori zaj. Alig siklik el hébe hóba egy hordár­nő - kranzlweib — az is csak a dunapar­­ton, mert a belvárosban a felügyelő rend­őrség, a sebészek nem kis fájdalmára, azt a kis jeget is felkapartatja, mit a járdára cse­pegő viz képez s mellyen nyakunkat tör­hetnék. A bérkocsisok is olly gyéren taposnak el egy egy embert, hogy az újdondász alig számolhat rájuk többé. Pedig ő hiába il­­lyesmikkel táplálkozik, ez az ő édes napi kenyere. Utcai életünk tere e szerint nagyon kopár. Társaséletünkről sokat, lehetne el­mondanunk. Első az , hogy a­mi van, az is alig van, vagy épen nincs is — de lehetne! Igen, uraim és hölgyeim kik Pesten magán­életet éltek elszigetelve egymástól, akkor tudva egymásról valamit, ha színházban találkoztak, vagy ismerőstök halálát hir­detni a halottjelentő be­állít termeitekbe. Az idegen ki Pestet eddig nem isme­­rő a külszín után a pesti népről azt fogná mondani, hogy barátságtalan hogy társa­ság gyűlölő. Alig van hébe hóba, itt ott egy kis zártkörű estély, mellynek szele a szomszédba­­a alig hal el, kissé több biza­lom egymás iránt, s közelítés ,­e bajon se­gíthetne, mert hogy baj s fővárosi életünk­nek nem csekély baja azt mindenki érzi A társas élet tere sem valami termé­keny tehát a mondottak szerint ujdonsá­­gok­an. Itt ínyemn vigasztalóul előttünk ál a közelgő farsang, melly úgy hisszük több , vidékre költözött, vagy a birodalom némelly részében időző hazánkfiait is körünkbe vissza fogja hozni. Hisz volt idő, hogy Pes nem volt kicsi, nem volt unalmas, azokna is a­kik most azt tartják felőle : jöjenek a nők Pestre vissza , érdekeltessék maguk: társas életünk minden mozzanatai által Pest nem leend unalmas, és nem leend­ő csíny. A­mit más életről még szólhatnánk, vagy nincs már, vagy nem tartozik a tá­r­cairó körébe. Színházak , hangversenyek , néme egyesületek. Beranek lovardája, iroda parányéletűik, és, és, a nagyon tisztelés magyar tud,se társaság!! Ez azon götter n­­­langes, mellyel a hirszomjas közönség* s ha csak honeopathiai adagokban is me vendégeletni biztosan számíthatunk. Táraság : az olvasó ne legyen tűr* metlen ! jelenkor — újdondászat irán mi fő : r*gi dolgokat ne hozzon föl ellenii — az akor volt! Akkor ha Frankenburg budai svdfőnél elkiáltotta magát: Mi 1 : Budán kétszáz és egynéhány ujdons csak ugypotyogott le a legközelebbi fár* ! Most mg neki is tarisznyát kellene nyi­kába asztani, s bejárva Budát átjön Pestre / ha bejárta az egész várost me akkor / eldudolhatná üres táskájára te­kintve/ nyik utcán fölmentem ] másikon lejöttem — hol sem hallottam uj híreket. .. / sti életünk csekély változatosság s gaigsága mellett is , igyekezni fogyt­­elen ivatot minél változatosabbá s­érdő Berec­­.

Next