Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-01-15 / 11. szám
Budapest. 3-ik év 1-ső fele. 11 Csütörtök, jan. 15-én. 1852. Megjelenik, ünnep- s vasárnapot kivévén, mindennap délután, divatképek s egyéb műmellékletekkel. Szerkesztőségi szállás: hatvani utcai Horvát ház, második emelet , hová a kéziratok utasitandók. Kiadó hivatal: országút, Kunewalder ház, földszint, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők. • • HÖLGYFUTÁR Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Előfizetési díj : Postán: egész évre 1() fr. fél évre 8 fr. 30 kr., évnegyedre 4 fr. 30 kr. Budapesten házhozküldéssel: egész évre 13 fr., fél évre 7 fr., évnegyedre 4 fr. Tulajdonos szerkesztő NAGY IGNÁC. Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. A hazatért. Fáradt vagyok, testben lélekben fáradt, De szabad végre megpihennem itt. Ez a határ ... az elhagyott arának Előttem látom ismét ékeit. Nyugodj meg sziv! mert itten véget érnek Vágyad csatái, szenvedéseid. Fényes méhraj kint nézd elődbe szállnak Emlékei a boldog ifjúságnak. Ábrándos vágyak csaltak el kebledről Arám ! még ifjúságom reggelén , Tündöklő szárnynyal röpködvén előttem A széppel, jóval biztató remény; S e pillangót, e tarkaszinü lepkét A messze tengeren túl kergetem. Gondolván , hogy a rózsaszínű álom Tündérországát ott majd föltalálom. Nem mondom én hogy fényes álmaimból Távol tőled nem teljesült elég . . . Oh szebb a föld ott, s magasztos daloktól Vidámabban zeng, édesebb a lég, A jóllét, nagyság, művészi dicsőség Lelkem a csillagokhoz emelék. De szivem ab nem szállhatott utána Nehéz búval volt megterhelve szárnya. Szivemnek minden, minden idegen volt: Hegy, völgy, a népnek ajakán a szó, Mint egykoron, nem vidított az ének, Az őserdőkben visszahangozó, Nem a Tiszának ismerős hangján szólt A Missisippi, a vad Ohio. Arámnak arcát hasztalan kerestem Hogy csókjaimnak árjával fürösszem. Egy vágy, egy hang támadt föl kebelemben, Melly egyre nőtt, mindig erősb vala : Vágyamnak lángját el nem olthatá a Felhőtlen égnek fényes sugara, A fölkelt hangot el nem némithatta Mennydörgésével a Niagara. E hang szivemben egyre igy kiálta: Nem térsz é vissza hű arád karába?! Tengerre szálltam . . . duzzadt a vitorla Az énekes szelektől lengetett, A zengő hullám mint én örömemben Hajóm körül dalolt, sirt, nevetett, S hogy szót adjak a nagyszerű zenéhez, Belé susogtam, hölgyem, nevedet! így jöttem én, ez volt a vándorének, Mig szél és hullám a parthoz vetének. Megérkezem , és melletted vagyok most — Nézd, bő könyük tüzében ég e szem, Amint a múltra, csalódásaimnak Hosszú sorára viszemlékezem. Bocsáss meg! . . . nézd, ábrándozásaimnak Széttépett fátylát lábadhoz teszem. S cserébe másért ajkaim nem esdnek, Mint, hogy fogadj föl újra kedvesednek. Oszd meg velem balsorsod, vagy szerencséd, Adj örömödből egy kis örömet, Adj bánatot, ha szűdben bánatod van, Keblemre sirván forró könnyedet; Öröm vagy bú, mindegy ha tőled jőnek, Egyképen ékstendi szivemet. Könnyebben hordozod tán néma gyászod Ha fájdalmad egy részét rámruházod! Mentovich. Vendég van a háznál. Időanyánk, e ráncos képű vén boszorkány , kinek a legpenészesebb óságbúvár is csak kis unokája, nem hiába kendőzkedett kis karácson hajnalán, nem hiába rakott arcára ifjú kellemet, s mosolyodott el olly édesdeden. íme, most pattan föl a titok , hogy nem az alkalmi köszöntések sáskajárása miatt, sem a prédaleső újévi tisztelgők kedvéért cicomázta korhadt tagjait , sőt nem is azért mosolygó, mintha előre örült volna a füscsalmagók verseinek, és amondva csinált szépirodalmi zsebkönyveknek , hanem , mert vendéget várt, kedvest, szerettet, mulatságost és kéjelgőt. Ennek eljövetét jósolgatá a szarka csörgése , cicusunk mosdása , s pedig fülön fölül, a padkán; ennek hiánya miatt ásstánk olly nagyokat az unalom zsöllyeszékében, s álmodtunk olly ijesztőket az emészthetlen szini előadások alatt és után. Úgy van, mindnyájunk nagy mamija, a vén idő, vendégül kedvesét várta, kit még a pogány idők, boristen ő felsége násznagysága alatt, jegyeztek el vele, s kivel máig, a sanyarú szent bölcsek dacára vegyes házasságban él. E kedves vendég, kor ő nagysága pogány jegyese , ki volna más, mint az a bohókás farsang, az a nagy kópé, kinek láttára boldog boldogtalan egybe fut, és még a nyomorúság is töri magát, hogy egy két dévaj szót válthasson vele. Ó, a kópé, és anyus furcsa viszonyban állanak egymással. Szörnyen nagy uriás háztartások. Egy kicsit látják egymást, aztán megint hátat fordítnak egymásnak, egy kicsit össze összeszoknak, és ekkor hegyen völgyön lakodalom , Hogy újra elszakadjanak egymástól. Ab ez elválás valami keserves! De mit bajlódnánk most e böjti képpel , mikor a vendég érkezte, ittmulatása forog szóban. — Jó a vendég! — fut be lelekszakadtan ama csacska szolga, ki már jóval elébb az útfélre kiállott lesni, hogy rögtön bemondja a vártnak érkezését. — Itt van, itt van igenük társuk szavát, ki véknyan, ki vastagon, ki suttogva , ki orditva, de mindnyájan elvörösödve a szótól, a tömérdek apró, karcsú , termetes és elhízott kalendáriom. E gyakorlott torok orditása fölverte nagyanyust mélazásiból. Ültéből fölszökött, hogy a múlt még mélyebben sülyedt feledékenységbe lábai alatt, és ruháit kellőleg redőkbe rázva, homlokán egyet simítva, kikukkant öröksége ablakán, hogy lássa vendégét, mielőtt ujonan faragott küszöbét átlépné, még az udvaron, kocsijából kiszálltakor. Mint fölvert méhkas , dongott a ház az örömtől: mindnyájan, mint kiváncsi gyermekek, szabó , varga , tudatlan és tudós egyiránt az ablakba futának, látni az érkezőt, a várva várt vendéget. Idő anyus szemei örömben fénylettek, valami titkos gyönyör érzete valóban megifjitá, szokottnál szebbé varázslá arcait, élvittas mosoly játszadozék ajkain, melle pihegett, reszketett mindene , még papucsában lábának nagy ujja is. Vágyai teljéhez illy közel, kései előpercében olly boldogság sugárzott tekintetéből , mintha esketőre vinnék az örökké valósággal. A jámbor öreg bizvást meghalhat most, azt se tudná, élt ő a szini választmány és létezett e valaha a finlap cseremisz csuvaszvotják magyar atyafiság. Egészen vendégére feledkezett, s csak arra ocsúdott föl ábrándiból, hogy vásárt ütött körülé a háznép , és vihogott, nevetett, kacagott, ki csak birta, látvájuk, egymás fején át nézve , az érkezőt. — Gyermekek! csitt! — rivált rájuk a komorkodás, anyus társalkodónéja, ama kuckóban ülő agg szűz, ki most a háziaszszonyt szerette volna játszani, és zsörtös fanyargásával tekintélyre kapni a vihogó cselédség fölött. — Vendég van a háznál! ne illetlenkedjetek — tudjtá a leckét a házi bölcsbolond vagy bolondbölcs, a kérges lelkű fegyelem. Azonban ez egyszer elhangzott a szép szó; hiába integetőzött a pedáns rend, feddőzött a feszes üledék, a felfutt kepü álműveltség; hiába cibált, ütött, gorombáskodék, hizelgett a szokás , e tarkabogaras, farkcsóváló vén zsarnok, egyikre sem hajtott senki, mindnyájan egy szivvel lélekkek szabadjára ereszték kedvöket, s a farsang elé siettek, nevetve, vidáman, hogy kezét barátságjelül megszorítsák. És ugyan ki manó maradhatott volna komoly egykedvűségében, ha csak Nagy Pálnak ama káposztalévérü országgyűlési írnoka nem , ki a koronázási ünnepélyt végig alvá, s kit ugyancsak e roppant hidegsége miatt tűzvérü főnöke boszaságában elcsapott, és többé szine elé nem is bocsátott soha ? Még a tudóstársasági kis gyűlés sem maradhatott volna meg hivatalos amolyságában, habár minden tagja egy féle uralaltaji hátibőr bundában ült volna mammutcsontból ácsolt széken, mere Érdi bebizonyítá, hogy a hamzsabegi kun-