Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-03-31 / 57. szám
Budapest. 4-ik évi folyamat. 51 Csütörtök, március 31-én 1853. I . HÖLGY FUTÁR Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Megjelenik, ünnep- s vasárnapot kivéván , rt innennap délután díváik épak- a egyéb mümellék- setekkel és rajzokkal. Szerkeexlkségi * i i I 1 a a cukor- és magyar utcai 11. számú sarokstint első emelet, hová a kéziratok utasítanánk. Kiadóhivatal: •Urnasor , kegyi srandieképületében levő nyomdai iroda, hová• előfizetési és hirdetési díjak küldendők. Előfizetési díj: Postán: egész évre 16 frt. fél évre 9 évnegyedre 5 ., Budapesten házhozküldéssel, egész évre . . 13 írt, fél évre ... 7 . évnegyedre . . . „ Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárért fogadnak el, és gyorsan közöltetnek. Tulajdonos szerkesztő: Nagy Ignác. Kiadó: Kozma Vazul. ELŐFIZETÉSI FÖLHÍVÁS: Közeledvén az első évnegyed vége, risztetette kérjük lapjaink szíves pártolóit, hogy megrendeléseiket mielőbb megtenni méltóztassanak. Ítészünkről minden el lesz követve, hogy a lapunk iránt mutatkozó növekedő részvétet mindenkor növekedő érdekességgel viszonozhassuk. Klőfizetési díj : postán, april, május, junius hónapokra 5 frt., apriltól September végéig fél évre 9 frt., apriltól december végéig három évnegyedre 13 frt. A pénz bérment levelekben Pestre, Kozma Vazul nyomdai irodájába, aldunasoron, kegyesrendiek épületébe utasítandó. Szerk. gályára II. (Folytatás.) Csendes, síri hallgatagság állt közénk, csak a lámpából percent ollykor ollykor haragos lábot vetve; az asztal lábaiban néhány szó rágódott sovány eledelén, s a tenger morgott mélabusan, mellynek elhaló locsanásai belehangzottak a börtönszoba gyötrelmes csendébe. 11. — Álmos vagy Lorenzo ? — kérdé hosszú, zavartalan merengés után a Beppónak nevezett gályarab, ki karcsú, szabályos termetű ifjú volt, s kinek rezes arca olly tengerészt jellemzett, ki az aequator égető napja alatt is megfordult. — Nem! — válaszolt tompán Lorenzo, egy athleta termetű férfiú, ki ollyatén ült szegény ágyán, mint egy bronz emlékszobor. Valami borzasztó meghatón volt a rab kinézésében. Arcát vad szenvedélyek, s kiállott viharok torziták el, szemeiben égető villámok, ajkain megvető gúny, s keserű gyűlölet vonásai lebegtek. Állati vad rendetlenségben nőtte be a szakál, mellynek szürke szinét nem a kor, hanem a szenvedések eszközlék. Széles, félig nyilt melle merész kihívással domborult előre, mintha a világot tartó Atlásnak terhet vágynék hordozni; mig erős izmos kezei ollyatén játszottak békájának láncszemeivel, mintha azokat minden pillanatban összemorzsolhatná ... Hasonló volt e férfiú a tölgyhez , mivel a vihar letépi gályáit, az ősz lehervasztja zöld lombjait, de megtörni nem képes . . . — Tanácsolj valami jó tervet, mint öljük meg a hosszú éj unalmát? Az athleta termetű férfiú közönyösen vonta fel vállait. — Hogy állunk az idővel? —kérdé kevés szünet után — te vagy a bagno élő naptára. — Ma Szilvester est van. — Szilvester est? Ez a múlt reqnieme... az emlékezetnek gyászünnepélye . . . Beszélj valami kalandot életedből! — E kérést én irányozhatnám hozzád Lorenzo. — Miért? — Mert eddig mindig hallgattál életviszonyaidról. ■— Mondom, hogy bandita voltam, raboltam, gyilkoltam ; ez tartalma életemnek. — Válaszolt részkedvűen az ősz. — Ne ámíts engemet Lorenzo. Öt éve, hogy a bagno közös szenvedései barátokká szólek. Ezen időszak alatt sokszor, igen sokszor esedeztem élettörténeted megismertetése végett: te mindig hallgattál, s e most érintett közkitétellel utasítál vissza. Nem Lorenzo ! te nem voltál bandita, te nem gyilkoltál, s ha gyilkoltál, annak titokteljes, végzetszerű okainak kelle lenni . . . —,S honnan gyanítod te ezt? — kérdé szigorú hangon Lorenzo, átszűrő szemeit villogtava az ifjú felé. — Álmaid töredékeiből. — Válaszolt nyugodtan a másik. — Sokszor, ha szenvedések töviselték be ágyamat, s hüllen barátként került az álom , láttam mint riadtál tél halálosan mély álmodból. Illy szakadozott nyugalma csak annak lehet, kinek lelkét az öntudat rémei üldözik . . . Neveket hallottam ellebbenni ajkaidról, mik magasabb körből valók, mint a banditák világa ... imát töredeztél, minő csak a klastromok oltárai elött fakadhat a vezeklő léinkből ... és átkokat, mik csak egy daemon belsejében foganzhatnak.......... Nagy, szörnyű eseményeknek kell nehezedniük egy olly kebelre, melly a bagno álmaiban is megrendül . . Légy őszinte Lorenzo! Én elmotulám múltam legparányibb részletét, s ez, úgy hiszem, jogot ad nekem is a tied után esedezni. — Hah fickó! te jól érted az üzérek csererendszerét: egyet százért . . . No bizony ! te elmondod nekem nagy hetvenkedéssel, hogy tengerész-altiszti reményeidet egy kalandornő szeszélyéért feláldozod, az Orion brigg zászlóját hűtlenül elhagyod s csalárd kedvesedet erdei szalonka gyanánt nyársaltad tőrödre . . . Illy bős lettre minden bandita-suhanc fogékony. . . s még jogokat emlegetsz? Ha ha ha ! Jogé egy centesimporttechinót...? egy silány szenvedély fellángolásért egy átkos élet pokoli kínjait igényelni ? Az ifjú rab szégyenérzettel sülé le szemeit. Nemcsak az erény, de a bűn is bír felsőségi tekintélylyel. — Mégis...,igazad lehet!—folytasd Lorenzo hosszú mély gondolkodás után, mintegy saját eszméivel tépelődve. — Az ember nem fojthatja el keblében az ösztönt, felfedezni életének titkait, szenvedéseit, s azon indokokat, mellyekett nemes vagy nemtelen lényekre inditák. Van, kell lenni gyönyörnek abban, ha kiállott szenvedéseink fölött részvétre gyúlnak azok, kiket titkaink meghittjeivé avatunk ... A szív nem szívesen hagyja eltemettetni azt, mire egykor büszke volt. . . mi egykor tárgya volt boldogságának . . . — Hallottad hírét a „Braccio del diavolo“ nevű gondolásnak ? — kérdé erősebb hangnyomattal, Beppo felé fordulva. A ifjú nagy hitetlen szemekkel bámult a beszélő ajkaira. — Igen, — válaszolt az, mintegy lesújtva a kérdés által, és sejtelmes kíváncsisággal kezdé vizsgálni az óriás férfiú marcona ábrázatát. — Velence lagúnái fölött a néprománcok hőse ő . . . — Az én voltam, — szólt nyomatékos büszke hangon a gályarab. Beppo visszabökkent, azután bámuló érdekkel tapadt tekintete a rettenetes emberre, ki némi diadalérzettel szemlélte a behatást, mit e név fiatal társára gyakorolt. — Te „Braccio del diavolo“ vagy? — Az voltam, mig gondolom, a híres „barca di morte“ a lagúnák kék habjain úszott, mig a tenger nyers levegője dagasztó keblemet. Egy gyanútlan oldalpillantást vetettem a néprománcok hősére. Arca büszke fényben lángolt, s érezni látszott a dicsőséget, mivel a népköltészetet megtisztelő. Minden néposztályoknak megvannak saját bálványaik, kik erő, ész, bátorság, a legtöbb esetben a gonoszság által emléket vívtak ki számukra. Lorenzo, az „ördög karja“ címmel megtisztelt Lorenzo, eszménye volt a lagúnák világának . . . — Most, miután nevemről levontam a fátyolt, annak történetével is tartozom. De mielőtt annak képeit előtted feltüntetném , esküdjél meg, hogy nyelved hasonló lesz a bepecsételt levélhez, s mindazt, mit tőlem hallani fogsz, titokban fogod tartani mindaddig, mig annak élő személyei Velencében laknak. — Szükségtelen — válaszolt Beppo , s ajkain keserű mosoly vonaglott végig. — S mi ad neked jogot e merész önbecsre ? — kérdé szigorú hangon Lorenzo, s átható szemeivel újra átdöfni látszott az ifjút. — A kívánt esküt fölöslegessé teszi e — lánc ... — felelt röviden Beppo, s megrázta lábain a nehéz békét. — Ha ezzel azt akarod mondani, hogy a halál, mellynek e falak közt kellene bennünket meglátogatnia , minden titkot ajkainkra pecsétel, úgy csalódok Midőn e fekete ajtón bevezettek, én is lemondottam minden reményéről az életnek, s elkeseredett érzéssel irtam fölé Dante poklának jelszavát: Lasciate ogni speranza. De a remény nem sokáig maradt künn, lálbatlan szellemként csúszott be hozzám, s nem szűnt meg soha a szabadulás bolygó fényét lebegtetni előttem. Dacára a legnagyobb őrizetnek kétszer menekültem meg, és kétszer kerültem vissza . . . Lehet, hogy engem az enyészet e penészes falak közt fog meglepni, de te fiatal, erőteljes vagy, s ki az, ki elrabolhatná a reményt egy huszonöt éves ifjú kebléből??