Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-04-08 / 63. szám
Budapest. 4-ik évi folyamat. Péntek, april 8-án 1853. Megjelenik, ünnep- e vasárnapot kivévén , mindennap délután divatképek- a egyéb mű mellékletekkel és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: cukor- és magyar-utcai 11. számú sarokház első emelet, hová a kéziratok utasitandók. Kiadó-rovatai: Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. aldunasor , kegyesrendiek, pitrcében levő nyomdai nyroda, hová az előfizetési és tulajdonos szerkesztő : Nagy Ignác. Kiadó: Kozma Vazul. hirdetési díjak küldendők. Előfizetési díj: Postán: egész évre 16 frt. fél évre 9 „ évnegyedre 5 „ Budapesten házhozküldéssel: egész évre . . 13 frt, fél évre ... 7 „ évnegyedre . . . ,, Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. Belépvén ez év második negyedébe, tisztelettel kérjük lapjaink szives pártolóit, hogy megrendeléseiket mielőbb megtenni méltóztassanak. Részünkről minden el lesz követve, hogy a lapunk iránt mutatkozó növekedő részvétet mindenkor növekedő érdekességgel viszonozhassuk. Előfizetési díj: postán, april , május, június hónapokra 5 frt., apriltól September végéig fél évre 9 frt., apriltól december végéig három évnegyedre 13 frt. A pénz bérment levelekben Testre, Kozma Vazul nyomdai irodájába, a dunasoron,kegyesrendiek épületébe utasítandó. Szerk. A gályarab. (Folytatás.) Azt mondják az idegenek, hogy Itália hölgyei legszebbek Európában . . . Lucia minden olasz hölgyek legszebbike volt. Mi költői, művészi nép vagyunk, bírjuk a szépészet fogalmát, s Ítéletünk bir érvénnyel a szépnek meghatározásában. Láttam festmények eszményrajzait . . . olvastam a világ három megszentelt hölgyének szépségeit, kiket Itália három isteni költője örökített meg: Dante Beatricejét, Boccaccio Fiorettáját, és Petrarca Lauráját. . . Lucia egyike se volt ezeknek , hanem mind a három egy volt — Luciában . . . E mennyei arc, e fekete szemek, e piros ajkak, mellyek Ariosto szava szerint: „szépek és édesek voltak; itt képződtek ama nyájas mosolyok, mellyek édent alkothattak a puszta földön“ . . . s az egésznek légszerü anyaga, elborítva a melancholia csendes árnyalatával, párosítva egy királyné fenségével. Ő vonzott és taszitolt, bevitelt és reszkettetek, égbe emelt, és eltiprott egyetlen tekintetével... S ő csak egyszerű halászleány volt. . . Társalgásunk folyama alatt elmondám célját látogatásomnak, a hallott hireket, mikkel az éji eseményt rajzolók, s a fenyegető részt, melly a rendőrség részéről van készülőben. Midőn a kövér tisztes ember rágalmának emléke felvillant agyamban, izzó tűz vonult végig homlokomon, s mint megbántott istenséget, térdeimen akartam kiengesztelni a káromlásért, melylyel erényét megsérték. Lucia hálás, forró szavakba önté köszönetét, s legjobb barátjának nevezett. Midőn elbúcsúztam tőle, érezem , hogy ő nekem nem barátnőm, hanem — istennőm. Három hó tűnt el. A „tengerek csillaga“ elenyészett, nem látta senki többé , bár a felizgatott kíváncsiság sok kalandort gyűjtött össze — elfogni a mesés tündérnőt. Neve elhalt a napi események stereotyp képei közt, s nem gondolt rá senki. Csak én, egyedül én tépelődtem a bájos képpel, s szenvedtem át a forró szenvedélyes szerelem minden gyötrelmeit. S milly szerelem volt ez! Gyermekéveim szeretetlen, hideg kolostorfalak közt folytak le; nem ismertem szülőt, testvért, jó barátot, kivel apró örömeimet, s fájdalmaimat megoszthattam volna. Minden érzés, minden felindulás szivembe tért vissza, mint a leáldozó napba a sugarak. S milly tengernek kelle bennem lenni az érzésnek, mellyböl egyetlen csepp . . . milly napnak a szerelemnek, mellyből egyetlen melegítő sugár sem veszett el ?! . . . E három hó alatt minden héten többször meglátogattam az ősz halász lakát, ki magát egyszerűen Fabiano halásznak neveztető, s családias otthoniasságban töltök át az est szép óráit. Ezen alkalmakkal gyermekes őszinteséggel beszéltem el éltem viszonyait, a kolostori élet rideg magányát, a tudományokat; mikkel foglalkoztam, s végre — talán hogy méltóbbnak mulassam magamat Luciára, kinek leirása után esztelen, őrült reményt tápláltam keblemben — fellebbentettem, hogy szüleim nemesek voltak, de a sors csapásai megtörték őket, s engem gyámoltalan árvául elhagytak. Fabiano rendkívüli érdekkel hallgatta életrajzaimat, míg Lucia megkönyezte annak szenvedéseit. . . . Illyenkor szerzett ismereteim egész tárházat, s elsajátított finomabb iónom egész kellemét feltártam, hogy Luciára érdekkel hassak, kit éltemnél jobban szerettem. Lucia szinte művelt, szeretetreméltó modorral lépett fel, s gyanítanom engedő , hogy Fabiano kényelmes anyagi állása megadta leányának azt, mit a születés tőle megtagadott. Luciát forrón szenvedélyesen szerettem , de vallomásra soha sem bátoríthatom fel masagamat. Ő szíves, barátságos volt irányomban, de a legfinomabb tapintattal tudta a beszéd irányát úgy vezetni, hogy az érzelem soha sem találhatott csak egy pillanatnyi megállapodást is; ha pedig túláradt szenvedélyem kitöréshez készült, egy pillanatot vetett rám, mellynek fensége alatt ajkaimra száradt a szó, s keblem vihara — mint üdvözitönk szavára a tenger — elfojtatott. . . . Vannak hölgyek, kik bírják a varázshatalmat, uralkodni a legvadabb szenvedélyeken is. Ilyen volt Lucia. Gyötrelmes, kínos napjaim voltak, s arcomon nagy változásnak kellett történni, mert az ősz kapucinus, ki minden hó első napján megjelent gondolámnál, komoly részvéttel mondá: — Fiam Lorenzo! e halványság arcodon a szerelem halottas szemfödele. Megdöbbentem , de némán csókolom meg kezét. A második hó első napján búcsúzáskor ezt mondá: — Fiam Lorenzo ! nemcsak a gyilok öl, hanem a szerelem is. — Igaznak éreztem , de elfordítom arcoma. Harmadik hónapban ünnepélyes jóshangon mondá: — Fiam Lorenzo ! nemcsak a pokolban van kárhozat, hanem a földön is. Szótlan hagytam helyén a rettentő prófétát, s eltávoztam tőle. Az év augustus vége felé járt. Egy fülledt, nyomasztó hévségű nap estéjén Luciával együtt ültünk az ablak mellett, mellyrel a tenger messzeségét lehetett belátni. A jég rekkenő, az ég sötét felhőkkel volt bevonva, s bár a vizek fölött a legmélyebb szélcsend tanyázott, a habok vad háborgásban ingottak, s tompa, fenyegető bőgésben nyilváníták a kitörendő vihart. — Ma zivatar lesz Lorenzo. Nézd, miként háborog a tenger. — Mi ez a szív tompa viharához képest, ha abban feltámad a szenvedély, kérdem tompa, érctelen hangon. Lucia komoly, ábrándos volt egy idő óta, s többször vettem észre hó arcán halványpiros nyomait a letörült könyeknek. — Igen, igen! — válaszolt mintegy magával tépelődve. — De szép volna é a tenger, ha néha a sirocco nem hasgatná fel mélyét ? . . teljes volna érdve a szívnek, ha szenvedések nem metszenék át koronkint? — Saját szivedről is mondhatod ezt Lucia? — kérdém tőle azon testvéries bizalom hangján, mellyre barátsága feljogosított. — A természetben nincs kivételes eset.. — Csak fokozat. — mondám én lángra gyulva a beszéd kedvező jelentősége fölött — mert míg a szenvedés némellyeknek szíve fölött ártatlan, felvillanyozó mennydörgés gyanánt vonul keresztül, másoknál villám, melly zúz, és pusztít. ... Oh Lucia! ha látnád e szív háborodását. . . Lucia megdöbbent. Ő tudta hogy szeretem. A hölgyek szemei észrevesznek minden szívmozzanatot, mit szépségük okoz; de ő mindent felhasznált, hogy ezen okozatot bennem elfojtsa. Őt nem szerelmem , hanem saját önfeledése döbbentő meg. — Lucia! — folytatom kifakadva — én szeretlek, imádlak téged, forrón, szenvedélyesen , örülésig . . . Van e szívedben egyetlen húr , melly érttem melegebben rezeg ?.. — Van Lorenzo, — mondá Lucia kifejezhetlen fenséggel, s székéről felemelkedék — a hála ... a barátság húrja életem derék megmentéjeért. . . — Ez kevés !.. — hörgőm lesújtva. — Úgy jogot adok neked, meghatározni tetted jutalmát — szólt hideg méltósággal. E hang, e tekintet megsemmisített, a földre nyomott. — Bocsánat Lucia! . . . kiáltám térdeimen csúszva — nem akartalak megsérteni; tiporj össze, csak e hideg hangon ne szólj hoz