Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)
1856-07-01 / 150. szám
616 A tervben levő pesti nemzeti színház felépíttetésére két váltó forintot. Egy — a fővárosban felállítandó lelencház alapítványára: 500 litot. (erről mai napig sem tudunk semmit.) A nemzeti múzeum számára: egy ausztráliai zöld galambot, egy tollas sertést, és egy ordas szarvast — kitömve. Továbbá: A Zokoli-család első szülöttének, hagyok 200.000 váltó forintot. Zokoli Gábor úr, azon időben, igen tekintélyes családfő vola Pesten. Birt egy gyönyörű szép felességgel és két csinos fiúval, kik közül az elsőt hívták Andornak, a másikat Petőnek. Tehát Andor volt az, kire azon kétszázezer forint örökség nézett. A Zokoli-család ismertése körül, kissé tovább kell mulatnunk, ha csakugyan azt mulatságnak lehet vennünk. (Például, ha olvasóim úgy mulatnak az olvasás közben, mint én az írás alatt, úgy valóban nem sokat irigyelhetünk egymásnak.) Zokoli Gábor, egykorú volt Málnai Menyhérttel, kinek régi kedves barátja vala. Ismerkedésük pedig történt, hogy midőn feleségesedni akarának, mindketten egy lányos házhoz jártak. A két vetélytárs, szerelmes volt a szép Petrey Mariskába, ki azon időben lányoktól irigyelt, férfiaktól ünnepelt hölgy volt Pesten. Tizenkét kosarat osztogatott már ki a házasulandó ifjak között. — Zokoli Gábor volt, ki a tizenharmadik kosarat megkapta, minthogy a kisaszony, Málnai Menyhért úr felé hajlott. Zokoli tehát viszalépett. Bújában , bevette magát az akkor igen hires „nagy pipába“ honnan aztán három nap,három éjjel nem lehetett őt kihúzni. Ott akarta, teli palackok mellett bevárni a szomorú időt, midőn szerencsés vetélytársa, a nagy pipa előtt elhaladva, esküvőre vezeti menyaszonyát. A dolgok azonban fordulatot vette. Alig kapta meg Zokoli a kosarat, s alig hogy Málnai Menyhért jegybe lépett a szép Petrei lánynyal, — hát egyszer csak hire terjed, hogy Menyhért urfi , a vőlegény eltűnt Pestről, a nélkül hogy a kisaszonyt is magával vitte volna. E váratlan eltűnés által, Mariska mindenesetre kompromittálva jön. Szülei azonban hogy a világ előtt orvosolják e sérelmet, rögtön futtatták Zokoli Gáborért hogy az úristenért, csak jöjön mihamarább, mert a menyaszony nagyon várakozik reá. A város minden részébe szétküldött cselédség, megtalálta végre Zokolit a nagy pipában. Ott ivott és muzsikáltatta magát az öreg Sárközivel, ki még akkor fiatal legényke volt, s húzta neki Bercsényi László uram nótáját. Mikor megtudta a cselédektől, hogy Petrey úr kerestetett, kifizette a kontót, szétverte a cigányokat s beállított a leányos házhoz. Mariska ott ült egy divánon. Szemei ki voltak sírva, s szép halavány orcáját puha kezecskéjére hajtá. A mama nagyon zavartnak látszott, s hogy azt eltakarhassa, nagyon gyakran kitekingetett az ablakon ; az öreg úr pedig kemény léptekkel járt fel s le a teremben, minden harmadik lépésével elhordván helyéről a padló szőnyegét, s szidta a ki a szőnyeget feltalálta, mikor az a mérges embert csak hátráltatja a menésében. Zokoli belépett. Soha szívesebben látott vendég nem érkezhetett volna a házhoz, mint Zokoli e pillanatban. Úgy tekinték őt mint a ház becsületének megmentőjét. A társalgás, mindjárt kezdetén nagyon élénk volt. Az öreg úr igen szép áldást mondott a megszökött vőlegény fejére, és menyre földre esküdött, hogy ő soha sem állhatta ki Málnait, mert még a szeméből sem nézett ki semmi jó, s állította hogy ő, elejétől végig, csak Zokolinak szerette volna lányát nőül adni. A mama is beleszólt. Erősítette ő is, hogy Mariska sohasem volt idegen Zokolitól, hanem az a szeleverdi Málnai beszélte tele a fejét. Mariska is intett fejével, szép galambszemeit is föl merte végre emelni Zokolira, még pedig anyi bűbájjal, — mintha mondta volna: — igen, én szeretni foglak téged, csak most segíts rajtam! Zokoli a hetedik égben volt. Üdvét, melyhez már reménye is elpusztult, — egyszerre, oly váratlan, mesésen találta fel. Mikor lesz az esküvő ? kérdé az öreg, kezét szorongatva Zokolinak. (Folytatása következik). * LA SIGNORA DI MONZA. Manzoni „I promessi opositi civiű regényéből. I. ---------------Milánó egyik legelőkelőbb főurának, *** hercegnek utolsó leánymagzata volt. E herceg oly túlzott fogalommal birt aristokratikus ősi címéről, hogy annak illő fönntarthatására öszes vagyonát, bár töméntelen volt, csekélytette, minélfogva minden gondját arra fordítá hogy kincseit ha meg nem szaporítja is, de legalább igy a milyenek, tökéletes épségben megtarthassa. Hány gyermeke volt, az a történetből tisztán ki nem világlik, csak anyi említtetik , miképp ifjabb gyermekeit mind a két nemből a kolostorba szánta. Tenné pedig ezt a nagy úr azon bölcs célból, hogy öszes javait elsőszülöttjére hagyhassa, ki arra volt hivatva: megörökíteni a családot, az az, gyermekeket nemzeni, kiket aztán épen úgy elkinozzon, a mint apja a herceg, a maga gyermekeit elkinozta. A mi szerencsétlen hősnőnk még anyja méhében vala, midőn sorsa megmásithatlanul el volt határozva, az maradt még csak függőben, hogy váljon baráttá legyen-e, vagy pedig apácává? Kérdés, melynek eldöntésére szükséges volt, nem ugyan az ő beleegyezése, de mégis jelenléte. Megszületvén a lányka, apja a herceg oly nevet kívánt neki adni, mely közvetlenül a zárdai élet eszméjét ébreszsze föl benne, miért is kikeresett a kalendáriumból nevet , melyet magas születésű szentnő viselt, és elnevezést Ger t tud nak. Apácának öltözött bábok valának az első játékszerek, miket a kisded kezecskéibe adának; azután cifra képecskéket, mikre szintén apácák voltak festve, mely ajándékokat aztán mindig ama intéssel kisértek , vigyázna jól rájok s tartaná tiszteletben, mint valami drága jószágot, s utána soha nem maradt el az a furfangos igenlő kérdés „ugyebár szép?“ Valahányszor a herceg, a hercegnő vagy a kis herceg, ki a fiúk közül egyedül nevelteték a háznál, a lánykát dicsérni és édesgetni akarták, gyengéd érzésüket a szavakkal fejezék ki rendesen: „oh te áldott kis apáca!“ Mindazonáltal soha senki sem mondta neki egyenesen: neked apácává kell lenned. Ez magában érthető dolog volt, melyet ügyesen beszőve említettek valahányszor fényes jövőjéről volt szó. Ha a kis Gertrud dacoskodott s parancsoló hangon emezt vagy amazt követelé, mit élénk természeténél fogva igen gyakran ismételt, mindig azt mondták neki: „Te most még kis leányka vagy s ily viselet még nem illő hozzád, majd ha apácanő leszel, akkor majd bátran kényed-kedved szerint fogsz parancsolhatni s kormányozhatni.“ Ha valami csintalanságot követett el, rendesen ily szavakkal feddé őt meg a herceg : „Lásd gyermekem, ez nem illik te tőled: ha azt akarod, hogy jövőre irántad ama tisztelettel viseltessenek, mely rangodnál fogva illet, szokjál hozzá idejekorán nemes főrangú magaviselethez: gondold meg, hogy neked egyszer mindenben elsőnek kell lenned a zárdában, mert az ereinkben folyó vért, bárhová megyünk, mindenüvé magunkkal viszszük.“ Mindezen és más hasonló beszédek miket mindenfelől hozzá intéztek , lassan-lassan, észrevétlenül belecsepegtették a kis leányka agyába az eszmét, mikép neki apácává kell lennie. De mindenek közül legnagyobb hatással valának rá apja beszédei. A herceg viselete mindig nemes és szívélyes volt, de valahányszor gyermekei jövőjéről vola szó, arca azonnal a szilárd határozottság színét ölte, minden vonásán a megmásithatlan parancs sötét árnya nyugvók,, mely aztán gyermekei szivében valami nyomasztó, ádáz szükség érzetét ébresztő. Hat éves korában a kis Gertrud, részint neveltetés, de főkép jövendőbeli hivatására való előkészítés végett, ama kolostorban helyeztetett el, melyben imént láttuk (t. i. Monzában). Képzelhetni mikép ily férfi mint a herceg, a helyválasztását sem engedé át a véletlennek, sőt mondhatjuk, miszerint az tökéletes öszhangban volt megállapított tervével. Amint némely krónikából kitűnik, Monza ekkoriban a herceg héber-jószága vala, mások tagadják; de bármikép legyen, anyi bizonyos, miszerint ő ez időben ott véletlen tekintélylyel birt, miért meg lehetett győződve hogy a bánásmód, melyet itt leánya mindenfelől tapasztaland, mindenesetre nagyon alkalmas leend, vele a zárdai életet megkedveltetni.