Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)
1856-10-09 / 233. szám
Budapest, 4-ik évi folyamat. 233. Csiztdrtdb, Október 9-én. 1856. Megjelenik ünnep- és vasárnapot kivévén,mi rítten nap délután, d 1- tat képek- s egyéb műmellékletekkel, ás rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: Ujvilág-utca, 1-sk sí., 2- dik emelet,hová minden a lapot illető küldemények, kéziratok , előfitetés , és hirdetések utasítandók. Szerkesztőségi ügyekben értékelhetni minden nap délelőtt 9-től 1 óráig. HÖLGYFUTÁR: Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő s kiadó : TÓTH KÁLIIIÁN. Előfizetési díj: Postán: égési évre . . 16 frtfélévre .... 9 , évnegyedre . . 5 ,, Budapesten: huihoi küldéssel egész évre.............13 frt. félévre ...................7 ,, évnegyedre . . 4 ,, Egy hónapra 1 ft. 30 kr. Hirdetések soronkint 3 ezüstkrajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közültetnek. gyy Az október—decemberi évfolyam teljes számú példányaira folyvást előfizethetni , helyben 4, vidéken 5 pengő forinttal. Divatképeink , a „Mohács”-on kívül minden új előfizetőnknek Aranyvári Emilia k. a. arcképét küldjük meg, rögtön a megrendelés után. Ö s sze 1. Kihozattam nagy betegen Magamat az őszi napra . . . Oly jól esik , hogy szelíden Verőfényét rám hullatja! Jól esik még látnom egyszer A haldokló szép vidéket, Keresvén az elmúlásban Új életet, reménységet. Milyen szép a hilló virág ! Szelíd halvány arcot öltve : Egyet sóhajt rá a szellő S úgy esik a hideg földre. Mily nagyszerű a természet Lassú csendes haldoklása . . . Mintha megszállotta volna Az elmúlás titkos vágya. Sárgán függ a fán a levél, Csak alig van már az ágon: Szinte várja a szél jöttét Hogy szárnyain tova szálljon. Temetővé lett a vidék , Lefoszlott az élet róla : Még ugyan virul itt-amott Egy elkésett őszi rózsa, Hanem az is úgy megbúsul, Úgy megreszket a levele : Mintha közel haláláról Titkon érezőn sejtene. Vonzó titkos sejtelemmel Itt ülök ... és szinte várom, Hogy rám is , mint a virágra Szálljon egy szép csendes álom! Nyilas Samu: F I R Ó L F I R A. Beszély Abonyi Lajostól. (Folytatás.) A nélkül hogy legkisebb ürügyét adná hoszas mutatásának, egész otthonias kényelemmel beszállásolá magát a Bánházy kastélyban. Az ifjak magaviseletén e látogatás rendkívüli varázslatot vitt ▼éghez,a tivornyák, kalandok — mintha ketté vágták volna, megszűntek, a kóborlások elmaradtak, az ifjak megszelídültek, s elég gyönyört véltek feltalálni a bárónő és Isaura körében. Míg Sámson gróf zord mosolytalan tekintettel épen nem vendégszerető házigazdának mutatá magát, addig az ifjak előzékeny szíves modorukkal túlhalmozák, a kedves vendégeket, lovaglás, vadászat, kocsizás, séták egymásból folytak mindig újabb érvet nyújtva változatosságaikkal. László egészen gyáva lett Isaura körében, óra húszat elsétálgatott mellette anélkül, hogy egy hangot mert volna hozzá szólani, bár irányában Isaura vidor, nyájas és enyelgő volt, ha Isaura vele beszélt, lesüté szemeit; hanem akkor midőn Isaura nem látta őt s nem is gyanitható, a távolból órákig merengett rajta az ifjú nézésével. Aba egész láng volt Isaura körében, arca örömtől sugárzott s szemei ragyogtak, a játszi beszédből soha ki nem fogyott, merész, bátor volt, s néha szerelemre célzó szavakat is szőtt tüzes és bohókás társalgásába. Isaura oldala mellől alig távozott, ilyenkor egész fesztelen merően bámulá a leányka arcát, bájait, bókjait egymásután szórta, egy szóval egy élethalálig küzdő s nem csüggedő szerelmes arszlán szerepét játszotta. A bárónő pár hetek alatt láthatta, hogy Isaurába mind a két ifjú beleszerelmesedett. Egyik a kettő közül! Isaurának rabja mind a kettő, de vájjon Isaura melyiknek fogja ajánlani szivét. Egyiknek a kettő közül s az mindegy, mind a kettő Bánházy gróf. III. Ah! . . Azok a szegény sentimentalis ábrándos emberek. . . Szerelmükben holdat, csillagokat, füvet, fát, virágokat oly epedve, sóhajtozva bámulnak, kik a nélkül hogy egy lépést mernének tenni imádottjuk felé, elérzékenyülve s túlboldogan írják be naplójukba, hogy a leánykát ismét óra húszat látták , hogy a leányka egy percig tartósan rájuk nézett, hogy e nézés bájoló és boldogító volt, hogy nevükön szálíttá, hogy egy rózsabimbót nyújta át hófehér kezével, melyet oly szép, oly valami jó lett volna megcsókolni, hogy az ajk mosolygott, hogy ez ajkat megcsókolni a túlvilág boldogságával sem cserélné fel... Ah ... azok a szegény ábrándos emberek... menyit szenvednek azok a szegény ábrándos emberek, se éj se nap nem ad nyugtát érzelem teli szívüknek, epednek, sóvárganak, várakoznak várnak, maguk se tudják mit, kétségeskednek, rettegnek egy árva kis szót kiejteni, mely őket tán boldoggá tenné. Hanem megelégesznek azzal, hogy a leánykát mint egy égi angyalt a távolból bámulják, imádják, s fohászkodva várják azt a percet, hogy egy rejtélyes bűverő, valami varázshatalom szép rózsaligetben szerelmes karjaikba vezesse.... De ez a varázshatalom egyre késik, a leányka nem érti meg a mit soha sem mondanak, s az ábrándos ifjú szive fáj és szenved elviselhetlen kínokat. László gróf szerelme is ily szint ölte magára, a leánykával nem merte tudatni szerelmét, s tán még zavarba jött volna, ha Isaura azt valami más úton módon megtudta volna. Lassanként háttérbe vonult keserveivel s Isaurát egészen átengedé Aba ömlengéseinek. Szép tavaszi délután volt. Az egész kör a parkban sétált fel s alá, Sámson grófot a bárónő igyekezett mulattatni, Aba gróf Isaurával sétált karon fogva s beszélt neki este visza minden édességeket a mit csak egy szerelmes ifjú beszél, hogy leláncolja imádottja szivét. László gróf keresztbe foná mellén karjait, megállt az üvegház előtt s merőn bámulta a pelargonia, az azálea sorokat, melyeket százszor látott életében, és még az a déli leány sem bírta figyelmét megragadni, ki az üvegházban virágokat tördelt egy gyönyörű parcellán