Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)

1857-07-01 / 147. szám

hölgy lábaihoz : oh mondd, mondd meg, szivemet kívánod , vagy ke­zemet , avagy életemet ? szólj !! — Én kívánom, szivedet, életedet és kezedet! — felelt paj­kosan a lány, kezeit mint egy áldásra terjesztve ki a férfi feje fölött. — Hohó kisasszony, ez sok lenne egyszerre! — mondá László, fölemelkedve s térdeiről a port verve le. — Ha nem tudod mit, éde­sem ? — tévé utána szünet múlva. — azt mondja a deák: audiatur et altera pars! én tehát kifogom hallgatni többi kedvesemet is, s ha azok is igy beszélnek, igy szeretnek, igy ölelnek. — akkor nincs más mód, mint sorshúzásra bocsátani a dolgot! — Oh akkor mi örökre elszakadunk egymástól! — mondá szo­morúan a lány . — én nagyon, nagyon szerencsétlen vagyok a játék­ban ! két év óta naponként rakom a budai lutrit, meg a lincit, prá­gait és a bécsit, — soha még csak ámbót sem csináltam! . . . Oh így mi örökre elszakadunk egymástól!.. László!.. isten veled!!.. A lány sírva fakadt,------kendőjével szemeit törölte és------­eltávozott. Jött a másik. Jött a szőke! Oda ült a boldogtalan boldog fiú mellé, — alig hű­lt helyére az eltávozott kedvesnek; s minekutána, karjaival ölelgette, csókjaival melengette, szép szemével elbűvölte, — e szavakra nyíltak meg ajkai: — Hárman nem lehetünk kedveseid! — úgymond: — egyet választanod kell; s azon e­g­y én akarok lenni!!.. Engem szeress, ne a többit!! Én vagyok a hölgy, a te igaz szeretőd, ki tégedet ki­hoztalak a vegetáció tespedéséből!.. Ne legyenek neked idegen szeretőid rajtam kívül, és — se ne tisztelj, se ne imádj, se ne háza­sodjál össze más asszonyi állattal, a mely az én formámra van teremt­ve, mert én vagyok az erős és baszúálló nő, ki előjövök meglátogat­ni a te fiaidat és unokáidat, harmad és negyed sziglen,------ha mindjárt hajadon fővel is!!!... (Folytatása következik.) A MAEStUISNÉ ANYJA,*) Beszély. Irta About Edmund, fordította Huszár Imre. Régi történet, tizenegy év előtt történt. 1846-ban, ápril 15-én minden párisi nagy hírlapban a követ­kező hirdetést lehetett olvasni. „Egy jó családbeli fiatal ember, az egyik kormányiskola régi növendéke, ki tíz év óta tanulmányozta a bányászatot, öntészetet, hámortant, és erdőgazdászatot, egy tisztes állást keres. Az ajánlatok Parisba, poste restante L. M. D. D. jegy alatt címezendők.“ Az arlangei szép hámorok tulajdonosnéja Benoit asszonyság akkor Párisban volt, Saint Dominique utcai kis hoteljében, de ő so­ha sem olvasta a hírlapokat. Miért is olvasta volna ? Ő nem igazga­tót keresett hámora számára, hanem férjet leánya számára. Benoit asszonyság, kinek kedélye és külseje igen megváltozott tíz év óta, azon időben igen szeretetreméltó nő volt. Teljes mértékben élvezte azon második ifjúságot, melyet a természet nem ad minden nőnek, és mely a negyvenedik és ötvenedik évre is kiterjed. Kissé testes alakja egy nagyon kinyílt virághoz tette őt hasonlóvá, de sen­kinek se jutott volna eszébe hervadt virághoz hasonlítani. Apró sze­mei ép úgy ragyogtak , mint húsz év előtt; haja nem lett szürke, fogai nem lettek hosszak; arca és ajkai azon túl élénk frisseséggel bírtak, mely a második ifjúságot az elsőtől megkülönbözteti, karjait és vállait sok fiatal nő megirigyelte volna. Lábait a százhatvan fon­tos teher kissé szétnyomta, de rózsás és kövér kezei még úgy dísz­lettek a gyűrűk és karperecek alatt, mint egy ékszer a többiek közt. Belseje tökéletesen megfelelt külsejének, Benoit asszonyság esze ép oly élénk volt, mint szemei Alakja nem volt kevésbé ki­fejlődve mint jelleme. A mosoly soha se halt el e bájos ajkakon; szép kis kezei mindig nyitva álltak az adakozásra. Lelke jó kedv­ből és jó akaratából látszott alkotva lenni. Azoknak,kik ezen örökös vidámságon és átalános jó­akaraton csodálkoztak, így szokott Be­noit asszonyság felelni. „Mit akarnak önök? Én boldognak születtem. Egész múltam kellemes volt, néhány rég elfeledett órát kivéve; je­lenem olyan mint a selegtelen ég, és meg vagyok győződve, hogy jö­­vőm szinte ilyen lesz. Láthatják önök, hogy esztelenség volna tőlem sorsomra panaszkodni, és rosz szemmel nézni az emberiségre.“ Azonban, miután semmi se tökéletes a világon, Benoit asszony­ságnak is volt egy hibája, egy ártatlan hibája, melylyel csupán csak magának ártott. Roppant nagyravágyó volt, noha a nagyravágyás csak a rút nem szabadalmának látszik lenni. Sajnálom hogy nem találok más szót egyetlen hibája kifejezésére, mert Benoit asszony­ság nagyravágyása merőben különbözött más emberekétől. Nem vá­gyott ő se pénzre, se méltóságra; az arlangei humorok minden évben ötszázezer frankot jövedelmeztek, és ezenfölül Benoit asszonyság nem volt azon nő, ki a kormánytól semmit se fogadott volna el. Mire vágyott tehát ? Bizony igen kevésre. Oly kevésre, hogy önök nem is értenének meg engem, ha néhány szóval nem beszélném el Benoit asszonyság, született Lopinot ifjúságát. Lopinot Gabriella, Augustha, Eliane,a Saint-Germain külváros szivében, a Bac utca ama boldog patakjának partjain született, me­lyet Szaid asszonyság jobban szeretett Európa valamenyi folyamá­nál. Szülei, testestül lelkestől polgárok voltak és a jó szent La­joshoz címzett boltban divatcikkeket árultak, melyekből minden zaj nélkül roppant vagyont szereztek össze. Ismeretes elveik , és a nemesi rang iránti tiszteletük azt eredményezték, hogy az egész kül­város *) náluk vásárolt. Lopinot úr, mint ügyes ember, soha se kül­dötte el vevőinek az árjegyzékeket, ha csak fel nem szólították. Soha se mondhatták róla, hogy valamely késedelmező adósa ellen a tör­vény segedelmét vette igénybe. Igaz, hogy így egy, vagy más helyen gyakran fizetés nélkül maradt, de azok, kik fizettek, a többiek he­lyett is fizettek. E tiszteletreméltó kereskedő, körülvéve előkelő ve­vőitől, kiknek egyik része őt csalta meg, a másik pedig általa en­gedte magát megcsalatni, lassan kint megvetni kezdte főrangú vevőit. A boltban igen alázatos és tiszteletteljes volt, de mihelyt haza ment, fölpattant mint egy ragony. Neje és leánya megütköztek szabadelvű ítéletein és merész maximáin. Igen kevés hibázott, hogy Lopinot asz­­szony keresztet ne vessen, ha férje ebéd után így szólt: „Szeretem a marquisokat, és derék embereknek tartom; de sokért se szeretnék egy marquist vőül“. De Gabriella, Auguszta, Eliane máskép vélekedett. Ő egy marquisval igen megelégedett volna, és miután a világon mindegyi­künknek szerepet kell játszani , ő leginkább egy marquisné sze­repét szerette volna elvállalni. E gyermek , ki úgy hozzá volt szokva a fényes fogatokhoz, mint a parasztok a fecskék látásához, folytonos szemfényvesztésben élt. Hajlammal bírván a bámuláshoz, mint csaknem minden fiatal leány, ő a körülelevő tárgyakat: palotá­kat, lovakat, öltözékeket, bőrruhákat bámulta. Mikor tizenkét éves volt, egy előkelő név a varázsnak egy nemét gyakorolta reá; tizen­öt évvel határtalan tisztelettel viseltetett az iránt, mit Saint Germain külvárosnak neveznek; értjük ez alatt azon páratlan aristokratiát, mely születésénél fogva föllebbvalónak tartja magát az egész embe­riségnél. Midőn tizenhetedik évébe lépett, elgondolta, hogy a szeren­cse egy szeszélye behelyezteti őt azon paloták egyikébe, melyeknek kapuit oly epedve nézte; oda ültetheti őt azon fényes urhölgyek mellé, kiknek nem mert szemeikbe nézni; helyet jelölhet ki neki azon társalgásokban, melyekről azt hitte, hogy szellemdúsabbak mint a legszebb könyv, és érdekesebbek mint a legjobb regény. „El­végre is — gondolá magában — nem nagy csoda kell hozzá, hogy az átléphetlen válaszfal leomoljék előtem. Elég ha arcom, vagy ho­zományom megtetszik valami grófnak, hercegnek vagy marquisnak. Vágyai leginkább egy marquisra voltak irányozva, még pedig azért, mert vannak újkori grófok, hercegek, kikre a külvárosban nem igen jó szemmel néznek, még a marquisk mind a régi világból származ­nak, mert Moliere óta már nem neveznek ki újakat. (Folytatása következik.) * Páriában a Saint Germain külvárosban kizárólagosan a főrangú osztály lakik. P. *­ A párisi házasságok című beszély gyűjteményből. 662

Next