Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)
1857-07-01 / 147. szám
BEÖTHY LÁSZLÓ , AZ ÍRÓ. A „Hölgyfutár“ mai száma, utósó műve közlését kezdi meg azon fiatal szellemnek, ki közülünk olyan korán elköltözött. De sokszor fog még a mai jelenet ismétlődni az ő emléke miatt, hogy e gyöngéd szellem mély érzésén és gyermekes bohóságain nevetünk és sírunk egyszere. ... Ez a humor ellenállhatlan varázsa! Mindig találunk még rajta valamit, a mi élő, a mi nem halt meg, a mi nagy örömünkre szolgál, míg csak az, emberi kedély úgy lesz alkotva, hogy a társadalom apró tévedéseit megmosolyogja, nagyobb hibáin megütközzék, a szív tiszta felindulásait elfogadni képes legyen, s elragadtatni engedje magát a képzelet azon bája által, mely a világ folyását szeretettel elegy vidámság szemüvegén keresztül szemléli ... de sokszor fog még a mai jelenet ismétlődni, hogy az ő sorai felett nevetünk és sírunk egyszerre! Azt gondoljátok a lángelmét úgy dobja oda a teremtő jókedvében?! Oh! nem, oh! nem. ... A szeretet angyalai sokat sírhatnak, midőn azzal bízatnak meg, hogy e prométheuszi szikrát, a szegény halandó szivébe oltsák. Menyit fog ez az ember a kiolthatatlan láng miatt szenvedni, melynek rendeltetése, hogy másokért égjen; hányszor fog sírni titkon, magános óráiban, hogy szive legépebb részét áldozza fel naponkint egy szüntelen gyötrő szellemnek, mely őt pihecenni nem hagyja, nagy ígéretekkel alkuszik fényes jövendőjére, leköti zálogba hitét, reménységét, szerelmét, s a szegény halandó, midőn azt látja, hogy többé nincsen már a mit adjon , s másfelől az ígéret beváltásának órája elérkezett, arra ébred fel, hogy mindez csak álom, csalódás, ábránd . . . micsoda kárpótlást nyújthatnak e lelki szenvedésért a közönség tapsai, a mulatók vidám zaja, hangos nevetése — midőn a szegény halandó szemei előtt minden oly sötét , kietlen és kisértetes.........Ilyen az író sorsa! Vélitek tán, hogy e zaklatás, e kétség órái, pillanatra a legerősb lelket is meg nem tántoríthatnák? ! Vélitek tán, hogy az az izmos tölgy, mely büszkén dacolt a zivatarral, melynek kérgéhez a fejsze éle férkőzni nem mert, a belül őrlő szú fogainak is hasonló sikerrel fog ellenállani ?Jóh! bizonyosan nem vélekedtek igy azokról, kik egész éltöket egy érzés , egy gondolatnak szentelték , mely érzés, gondolat, hatalmasabb volt az ő életüknél! Micsoda értelme lenne ily érzés, ily gondolat nélkül a költő küzdésének ! Hiszitek tán, hogy csak a közönséges telkeknek szabad tévedni, és anyival jobban tévedni, menyivel közönségesebb valamely lélek ?! Ellenkezőleg, a jók tévedései nagy egyensúlyban állanak ama nagy célokkal, melyek miatt tévednek! És ha oly kitűnő elmék egy vagy más botlásának mentségéről lehetne szó, a mely kitűnő elmék képviselői közé a mi Beőthynk is tartozott, e hívatlan mentségre mélyebb jelentésű szavakkal nem válaszolhatnánk, mint a boldogult ifjú egyik beszélyének eme gyönyörű kifejezésével : „mily szép az, midőn a bűnös talál alkalmat az ártatlannak megbocsátani!“ A mi a szívben jó és nemes, mindig fog az, az emberek szivéhez szólani; és midőn a nyár melegítő sugarai már kihűltek , mindig fogunk a gyümölcsökről az érlelő melegre emlékezni. . . Mindig találunk ő rajta is még valamit, a mi élő, ami nem halt meg! Bocsássa meg az olvasó nekem, hogy midőn egy korán elhunyt jeles tehetség írói működéséről akartam szólani, a szemlélődés ily meddő terére vonattam , s engedjen még nekhány percig, az emlékezet és érzékenység ez ösvényén maradnom. Beöthyt az 1848. év tavaszán láttam először Kolozsvárt, Már Lajos jelenleg pesti ügyvéd úrral, mint Komárom megye küldöttét az országgyűlésen. Igen szerény és szép szőke ifjú volt, arcán a nőiesség azon szelíd kifejezésével , melyet ha férfiaknál látunk, azt szoktuk mondani: „az ilyen szelíd fiúk nagyon meg fogják később ujjukat égetni“, vagy „az ilyen szelíd fiúk nagyon korán elhalnak“. Bajusza még alig ütögetett, és szemérmesség, vagy természeténél fogva igen szótlan volt. E tulajdonságát mindvégig megtartotta, keveset beszélt. Azt a benyomást tette rám, hogy arca feltűnt előttem, de semmi oly különöst nem tett, hogy tovább is figyelemmel kísértem volna. S így sokáig nem hallottam róla semmit. 1850. ősszel találkoztam ismét vele. Alig bírtam rá ismerni, úgy megviselte ez a két év, amaz ártatlan, szelíd vonások nem voltak többé , és sokáig kellett komor tekintetében, a megnyerő kifejezés régi nyomait keresni... -Egy időre ismét eltűnt a fővárosból, mikor visszajött, már mindenütt lehetett nevével találkozni, mert ő egyszerre három munkát is hirdetett, noha nem tudja az ember mikor dolgozott, mivel őt éjjel-nappal mindenütt lehetett találni — igen sokat itt. Egymást érték most humoristicus dolgozatai s neve mind inkább népszerűvé lön. Menyivel elterjedtebb lett hite, annál szótlanabb, annál szerényebb jön. Néha lehetett tőle hallani, ha épen már jó kedve volt, ahogy mondta magáról tréfásan : „közkedvességű humoristánk szomjazik,“ különben oly keveset tartott magáról, hogy a humor dicsőségét nem egyszer, e sorok írójára is tukmálta, holott rólunk egy „infanterista“ által már el van határozva, mikép a „nehéz lovasok“ közé tartozunk. Beöthy a legszebb jelenség volt akkor, ami ugyan ritkán történt, ha komoly szót lehetett tőle hallani, igen kedves és meglepő észrevételekkel állott ilyenkor elő, melyek oly finomak mint szívből származók voltak, apró szemei élesen villogtak, s arca is némi halvány, ünnepélyes szint vett föl, de ami csak egy illő pillanatig tartott Ilyenkor mindig felmerült emlékemben régi kedves arca, milyennek őt első találkozásunkkor láttam. És ez mindanyiszor előfordult, valahányszoranyjáról szólt, akit nagyon szeretett. Kis esemény, de nagyon jellemző dolog, hogy valaki egyszer elszakította ingét: „meggondolhatnád — mondá fája inkább mint haragvó képpel — hogy az embernek olyan fehér neműje is van, melyet anyja vart“ elfordult s én jól láttam hogy szeme tele volt könynyel. Beöthy nem irt könnyen, és sokszor tisztázott, mégis előadása oly tiszta, folyékony és átlátszó, mintha a papírra csak lehelve volnának. És ha mint a szikra, egymástüző ötleteit és élceit szemléljük, ki hinné róla hogy nehezen irt ? Ki hinné el Heinerel „útiképeit“ vagy egyéb prózáját, s rózsaillat könyüségü verseit olvasva, hogy a „szerelem könyve“ és „Romanzero“ írója hat szót is kitörült mig egyet leirt, s még a leírás után is számos javításokat tett abban ? Pedig úgy van!__ Beöthy legelső műveit olvasva, lehetlen benne mindjárt első tekintetre az eredeti tehetséget, független szellemet fel nem ismerni; de az első művek után ítélve, úgy maga az irodalom, mint a humor terén ő csak műkedvelő fogott volna maradni. A mivé lenni ígérkezett, s ami valósággal már volt is, azt nem a „Nesze semmi fogd meg jól“ „A ki vesz annak lesz“ „pesti arszlán“ s egyéb „humoristikus naptárfélék“ben kell keresni, de az utolsó időkben irt nagyobb beszélyeiben. S jellemző hogy ő e beszélyeket noha némely része, mind szerkezete, mind alakja, mind terjedelménél fogva a regény elnevezésre igényt tarthatna, regényeknek nem nevezte. Szabad legyen e tekintetben a „Komédia és Tragoedia“ novellát fölemlítenem, melyet maga nevezett el novellának, s az egész 189 lapra terjed. Ismerek a magyar irodalomban 3—4 kötetes regényeket, melyekben a világért sincs anyi cselekmény mint e kis regényben, szellem és érzés pedig még akkor sem lenne anyi bennök, ha mindazok fölelevenednének, kik e regényekben, alkalmatlankodó legyek példájára, agyon pufoltatnak. Ismerek egy francia regényt: „Marthe de Montbrun“ Max Valrey-től; nem a rémregények közé tartozik, de erős lélektani oldallal bír, s szenvedély és indulatfestésben, sem Sand, sem Sue által nem hagyja magát megelőztetni, miben pedig e hírhedt nagy regényírók vele nem mérkőzhetnek, az természetessége s élethűsége. Önkénytelen emlékszem e példára, Beőthyről mint regényíróról szólván s mellé tehetem , hogy Beöthy művén e természetesség s élethűségén felül, oly derült világnézet és vonzó humor ömlik el, minővel csak „Szántai Mihály“ urambátyám, compossessor és táblabiró dressirozhatja a pesti pincéreket és nagyságos hugomasszonyokat... stb. A kitünőbb egyéniségek végszavait mint valami jellemzőt szokták följegyezni, így például Lessingről azt beszélik, mikép azt mondta volna: „még egy csókot.“ Beöthy halála percében is a fülemilét látta ablakára szállani s úgy halt meg, mintha azt mondta volna: „még egy dalt!“ Melyik költőibb, melyik édesebb, csóké, avagy dal ?! „Isten minden időben választ magának kegyelteket — írja felebb említett novellája egyik szép lapján a megboldogult ifjú — kiket példányul állít elő s nagggyá teszi őket, egyiket tűrésben, lemondásban, a másikat vitézségben, hazaszeretetben, a harmadikat hűség, erény, szerelemben, a negyediket mártyrságban és igy tovább, — és ezek mind isten választottjai, kegyeltjei, kik küzdenek a földön s küzdéseik által nagygyá lesznek, s szenvedéseik által megtisztulnak, mint salakjából az arany ! ? ?.. S mi azt mondjuk, kik koporsód koszorújából magunknak emléket hoztunk, hogy te e választottak közétartozál! Székely József. 663 TÁRCA. Budapesti hirharang. * a cs. kir. Fensége Albrecht „Főherceg Bécsbe utazott. Hallomás szerint a cs. kir. Fensége itt csak pár napig mulat, s azután sürgető orvosi tanácsra tengeri fürdőket használand, de csak rövid időre, s a jövő hó elején fővárosunkba visszatérend. * A budai várpalota azon lakosztályi részében, mely Ő Felsége, a Csiszárné számára készíttetett, egy pompás zongora is áll, mely Beregszászy eddigi műveinek koronájaként tekinthető. A remek zongora fehér kőris fából készült , lábai megaranyozvak, s a közepe a birodalom, és Magyarország arany címereivel van díszítve. A billentyűk fehér része gyöngylemez, a fekete pedig tekenőscsontból van gyönyörűen kirakva. A belszerkezet a külsőhöz teljesen méltó, s a zongora hangja a lehető legszebbnek mondatik. * A lapok türelmetlenül szólanak föl ama pályázás ügyében , melyet különböző zeneművekre Matók Béla úr tűzött ki, s a