Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)

1857-07-01 / 147. szám

BEÖTHY LÁSZLÓ , AZ ÍRÓ. A „Hölgyfutár“ mai száma, utósó műve közlését kezdi meg azon fiatal szellemnek, ki közülünk olyan korán elköltözött. De sokszor fog még a mai jelenet ismét­lődni az ő emléke miatt, hogy e gyöngéd szel­lem mély érzésén és gyermekes bohóságain nevetünk és sírunk egyszere. ... Ez a humor ellenállhatlan varázsa! Mindig találunk még­­ rajta valamit, a mi élő, a mi nem halt meg, a mi nagy örö­­­münkre szolgál, míg csak az, emberi kedély úgy lesz alkotva, hogy a társadalom apró té­vedéseit megmosolyogja, nagyobb hibáin meg­ütközzék, a szív tiszta felindulásait elfogadni képes legyen, s elragadtatni engedje magát a képzelet azon bája által, mely a világ folyá­sát szeretettel­ elegy vidámság szemüvegén ke­resztül szemléli ... de sokszor fog még a mai jelenet ismétlődni, hogy az ő sorai felett ne­vetünk és sírunk egyszerre! Azt gondoljátok a lángelmét úgy dobja oda a teremtő jókedvében?! Oh! nem, oh! nem. ... A szeretet angyalai sokat sírhatnak, midőn azzal bízatnak meg, hogy e prométheu­­szi szikrát, a szegény halandó szivébe oltsák. Menyit fog ez az ember a kiolthatatlan láng miatt szenvedni, melynek rendeltetése, hogy másokért égjen; hányszor fog sírni titkon, magános óráiban, hogy szive legépebb részét áldozza fel naponkint egy szüntelen gyötrő szellemnek, mely őt pihecenni nem hagyja, nagy ígéretekkel alkuszik fényes jövendőjére, leköti zálogba hitét, reménységét, szerelmét, s a szegény halandó, midőn azt látja, hogy többé nincsen már a mit adjon , s másfelől az ígéret beváltásának órája elérkezett, arra éb­red fel, hogy mind­ez csak álom, csalódás, áb­ránd . . . micsoda kárpótlást nyújthatnak e lelki szenvedésért a közönség tapsai, a mula­tók vidám zaja, hangos nevetése — midőn a szegény halandó szemei előtt minden oly sö­tét , kietlen és kisértetes.........Ilyen az író sorsa! Vélitek tán, hogy e zaklatás, e kétség órái, pillanatra a legerősb lelket is meg nem tántoríthatnák? ! Vélitek tán, hogy az az izmos tölgy, mely büszkén dacolt a zivatarral, mely­nek kérgéhez a fejsze éle férkőzni nem mert, a belül őrlő szú fogainak­ is hasonló sikerrel fog ellenállani ?J­óh! bizonyosan nem véle­kedtek igy azokról, kik egész éltöket egy ér­zés , egy gondolatnak szentelték , mely érzés, gondolat, hatalmasabb volt az ő életüknél! Micsoda értelme lenne ily érzés, ily gondolat nélkül a költő küzdésének ! Hiszitek tán, hogy csak a közönséges telkeknek szabad tévedni, és anyival jobban tévedni, menyivel közönségesebb valamely lélek ?! Ellenkezőleg, a jók tévedései nagy egyensúlyban állanak ama nagy célokkal, melyek miatt tévednek! És ha oly kitűnő el­mék egy vagy más botlásának mentségéről lehetne szó, a mely kit­űnő elmék képviselői közé a mi Beőthynk is tartozott, e hívat­lan mentségre mélyebb jelentésű szavakkal nem válaszolhatnánk, mint a boldogult ifjú egyik beszélyének eme gyönyörű kifejezésé­vel : „mily szép az, midőn a bűnös talál alkal­mat az ártatlannak megbocsátani!“ A mi a szívben jó és nemes, mindig fog az, az emberek szivéhez szólani; és midőn a nyár melegítő sugarai már kihűltek , mindig fogunk a gyümölcsökről az érlelő melegre emlékezni. . . Mindig találunk ő rajta is még valamit, a mi élő, a­mi nem halt meg! Bocsássa meg az olvasó nekem, hogy mi­dőn egy korán elhunyt jeles tehetség írói mű­ködéséről akartam szólani, a szemlélődés ily meddő terére vonattam , s engedjen még nek­­­hány percig, az emlékezet és érzékenység ez­­ ösvényén maradnom. Beöthyt az 1848. év tavaszán láttam elő­ször Kolozsvárt, Már Lajos jelenleg pesti ügy­véd úrral, mint Komárom megye küldöttét az országgyűlésen. Igen szerény és szép sző­ke ifjú volt, arcán a nőiesség azon szelíd ki­fejezésével , melyet ha férfiaknál látunk, azt szoktuk mondani: „az ilyen szelíd fiúk na­gyon meg fogják később ujjukat égetni“, vagy „az ilyen szelíd fiúk nagyon korán elhalnak“. Bajusza még alig ütögetett, és szemérmesség, vagy természeténél fogva igen szótlan volt. E tulajdonságát mind­végig megtartotta, keve­set beszélt. Azt a benyomást tette rám, hogy arca feltűnt előttem, de semmi oly különöst nem tett, hogy tovább is figyelemmel kísértem vol­na. S így sokáig nem hallottam róla semmit. 1850. ősszel találkoztam ismét vele. Alig bírtam rá ismerni, úgy megviselte ez a két év, amaz ártatlan, szelíd vonások nem voltak többé , és sokáig kellett komor tekintetében, a megnyerő kifejezés régi nyomait keresni... -Egy időre ismét eltűnt a fővárosból, mikor visszajött, már mindenütt lehetett nevével ta­lálkozni, mert ő egyszerre három munkát is hirdetett,­­ noha nem tudja az ember mikor dolgozott, mivel őt éjjel-nappal mindenütt lehetett találni — igen sokat itt. Egymást ér­ték most humoristicus dolgozatai s neve mind inkább népszerűvé lön. Menyivel elterjedtebb lett hite, annál szótlanabb, annál szerényebb jön. Néha lehetett tőle hallani, ha épen már jó kedve volt, ahogy mondta magáról tréfá­san : „közkedvességű humoristánk szomjazik,“ különben oly keveset tartott magáról, hogy a humor dicsőségét nem egyszer, e sorok író­jára is tukmálta, holott rólunk egy „infante­­rista“ által már el van határozva, mikép a „nehéz lovasok“ közé tartozunk. Beöthy a legszebb jelenség volt akkor, a­mi ugyan ritkán történt, ha komoly szót le­hetett tőle hallani, igen kedves és meglepő észrevételekkel állott ilyenkor elő, melyek oly finomak mint szívből származók voltak, apró szemei élesen villogtak, s arca is némi halvány, ünnepélyes szint vett föl, de a­mi csak egy illő pillanatig tartott Ilyenkor min­dig felmerült emlékemben régi kedves arca, milyennek őt első találkozásunkkor láttam. És ez mindanyiszor előfordult, valahányszor­­anyjáról szólt, a­kit nagyon szeretett. Kis ese­mény, de nagyon jellemző dolog, hogy valaki egyszer elszakította ingét: „meggondolhatnád — mondá fája inkább mint haragvó képpel — hogy az embernek olyan fehér neműje is van, melyet anyja vart“ elfordult s én jól lát­tam hogy szeme tele volt könynyel. Beöthy nem irt könnyen, és sokszor tisz­tázott, mégis előadása oly tiszta, folyékony és átlátszó, mintha a papírra csak lehelve vol­nának. És ha mint a szikra, egymástüző ötle­teit és élceit szemléljük, ki hinné róla hogy nehezen irt ? Ki hinné el Heinerel „útiképeit“ vagy egyéb prózáját, s rózsaillat könyüségü verseit olvasva, hogy a „szerelem könyve“ és „Romanzero“ írója hat szót is kitörült mig egyet leirt, s még a leírás után is számos ja­vításokat tett abban ? Pedig úgy van!__ Beöthy legelső műveit olvasva, lehetlen benne mindjárt első tekintetre az eredeti te­hetséget, független szellemet fel nem ismerni; de az első művek után ítélve, úgy maga az irodalom, mint a humor terén ő csak műked­velő fogott volna maradni. A mivé lenni ígérkezett, s a­mi valóság­gal már volt is, azt nem a „Nesze semmi fogd meg jól“ „A ki vesz annak lesz“ „pesti arsz­lán“ s egyéb „humoristikus naptár­félék“ben kell keresni, de az utolsó időkben irt nagyobb beszélyeiben. S jellemző hogy ő e beszélye­­ket noha némely része, mind szerkezete, mind alakja, mind terjedelménél fogva a regény elnevezésre igényt tarthatna, regényeknek nem nevezte. Szabad legyen e tekintetben a „Komédia és Tragoedia“ novellát fölemlítenem, melyet maga nevezett el novellának, s az egész 189 lapra terjed. Ismerek a magyar irodalomban 3—4 kötetes regényeket, melyekben a vilá­gért sincs anyi cselekmény mint e kis regény­ben, szellem és érzés pedig még akkor sem lenne anyi bennök, ha mind­azok fölelevened­nének, kik e regényekben, alkalmatlankodó legyek példájára, agyon pufoltatnak. Ismerek egy francia regényt: „Marthe de Montbrun“ Max Valrey-től; nem a rémre­gények közé tartozik, de erős lélektani oldal­lal bír, s szenvedély és indulatfestésben, sem Sand, sem Sue által nem hagyja magát meg­­előztetni, miben pedig e hírhedt nagy regény­írók vele nem mérkőzhetnek, az természetes­sége s élet­hűsége. Önkénytelen emlékszem e példára, Beőthyről mint regényíróról szól­ván s mellé tehetem , hogy Beöthy művén e természetesség s élethűségén felül, oly derült világnézet és vonzó humor ömlik el, minővel csak „Szántai Mihály“ urambátyám, compos­­sessor és táblabiró dressirozhatja a pesti pin­céreket és nagyságos hugomasszonyokat... stb. A kitünőbb egyéniségek végszavait mint valami jellemzőt szokták följegyezni, így pél­dául Lessingről azt beszélik, mikép azt mond­ta volna: „még egy csókot.“ Beöthy halála percében is a fülemilét látta ablakára szállani s úgy halt meg, mintha azt mondta volna: „még egy dalt!“ Melyik költőibb, melyik édesebb, csók­é, avagy dal ?! „Isten minden időben választ magának kegyelteket — írja felebb említett novellája egyik szép lapján a megboldogult ifjú — ki­ket példányul állít elő s nagggyá teszi őket, egyiket tűrésben, lemondásban, a másikat vi­tézségben, hazaszeretetben, a harmadikat hű­ség, erény, szerelemben, a negyediket már­­tyrságban és igy tovább, — és ezek mind is­ten választottjai, kegyeltjei, kik küzdenek a földön s küzdéseik által nagygyá lesznek, s szenvedéseik által megtisztulnak, mint salak­jából az arany ! ? ?.. S mi azt mondjuk, kik koporsód koszorújából magunknak emléket hoztunk, hogy te e választottak közétartozál! Székely József. 663 T­ÁRCA. Budapesti hirharang. * a cs. kir. Fensége Albrecht „Fő­herceg Bécsbe utazott. Hallomás szerint a cs. kir. Fensége itt csak pár napig mulat, s azután sürgető orvosi tanácsra tengeri fürdőket hasz­­náland, de csak rövid időre, s a jövő hó ele­jén fővárosunkba visszatérend. * A budai várpa­l­ota azon lakosz­­tályi részében, mely Ő Felsége, a Cs­i­sz­ár­né számára készíttetett, egy pompás zongora is áll, mely Beregszászy eddigi műveinek koronájaként tekinthető. A remek zongora fehér kőris fából készült , lábai meg­­aranyozvak, s a közepe a birodalom, és Ma­gyarország arany címereivel van díszítve. A billentyűk fehér része gyöngylemez, a fekete pedig tekenőscsontból van gyönyörűen kirak­va. A belszerkezet a külsőhöz teljesen méltó, s a zongora hangja a lehető legszebbnek mondatik. * A lapok türelmetlenül szólanak föl ama pályázás ügyében , melyet különböző zeneművekre Matók Béla úr tűzött ki, s a

Next