Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)
1857-08-18 / 187. szám
Budapest, 8-dik évi folyamat, 187. Kedd. Augustus 18-án, 1857. & m HÖLGYFUTÁR. Megjelenik ünnep- és vasárnapot kivévén, mindennap délután , divatképek s egyéb mümellékletekkel és rajzokkal. Szerkesztöségi Kiállás, táj világutca, 1867., 2-dik emelet , hová minden a lapot illető küldemények, kéziratok, előfizetés, és hirdetések utasítandók. Szerkesztőségi ügyekben értekezhetni minden nap délelőtt 9-től 1 óráig. löziöoyni irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő s kiadó: TÓTH KÁLMÁN. Előfizetési díj: Postán, egész évre................16 írt félévre..................1 évnegyedre .................... 5 Budapesten: házhozküldetéssel egész évre............................. 13 frt. félévre......................7 n évnegyedre .... 4 m Egy hónapra . . . frt. 30 kr. Hirdetések soronkint 3 ezret kvért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek A halovány holdvilág... A halovány holdvilág, Főn bolyong az égen, A piros hajnal szinte Fönn mosolyog szépen. Remeg a kis harmat csöpp A virág kelyhébe, És a fényes napsugár, Fölviszi az égbe. Fák felnőnek, s madarak Mind mind fölrepülnek, S a felhők csak a magas Bérc ormára ülnek. Feltörekszik a szívnek Minden érzeménye, Ezerféle szép vágya S lángoló reménye. Minden a mi szép és jó Fölfelé törekszik, Csak a por az a mi lenn A mély aljban fekszik. S az ember is alá száll A föld tárt ölére. És a nagy sötétségben, Megnyugoszik végre. S ott talán megtudja majd, Jobb é alant, mint fenn ? Jobbé a feltörekvés, Mint álmodni ott lenn ? Vahot Sándorné. HAYDN. Közli: Győri Vilmos. A midőn isten megakarta áldani az embert, akkor alkotta belé a zenei hajlamot és képességet. Mi volna az élet zene nélkül ? A tavasz méla holdsugáros éjein, nem a csalogány dala az, mely az éj kellemét növeli ? Nem a pacsirta éneke-é az, mely hajnalonta imára buzdítja a szivet ? Én azt hiszem, hogy nincs annak tiszta szive, tiszta lelke, aki a zenében nem tud gyönyörködni, holott az oly végtelen sok szépet képes előállítani, vigaszt a bánatban, örömet az örömben, enyhet a fájdalomban! A zene a legfüggetlenebb művészet, mert ment minden anyagiságtól, minden pártszínezettől. A zene egy általános nyelv, az érzelem tolmácsa, melyet a rokon kebelek mindenesetre meg fognak érteni mindig. Irigye soha nem voltam senkinek — csupán a zenei képességet tudnám irigyleni. Boldog a zenész! Ha öröme van, hangszere örömének viszhangjává válik ; ha bánata van, mély szívfájdalom, amelyet talán nevetne a világ, vagy ami még keservesebb érdektelenül hallgatná meg: hangszere befogadja magába lelkének bánatos érzeményeit, és a szív úgy megkönyebbül, ha elsírhatja, elpanaszolhatja szenvedéseit. Mily boldoggá tehet valakit az igazi szépnek, igazi jónak, magasztosnak érzete, ismerete, mutatja annak a férfiúnak élete, kiről néhány szóval akarok megemlékezni.... Az ezerhétszázharminchetedik év tavaszának harmadik vasárnapja is fölviradt Rohrau falvára épen úgy, mint a többi vasárnapok. Künn, a zöldelő vetés fölött magasan szállt fel ég felé a kis pacsirta, énekimával üdvözölve teremtőjét, benn a csendes kis faluban megkondult a harang háladásra hívni össze a sziveket, hálaadásra isten jóságáért. Mikor másodszor harangoztak, akkor már a jó öreg anyák halkan tipegtek az egyház felé, kezükben nagy kapcsos énekeskönyvvel, szivükben mély, szent áhítattal. Mikor a harmadikat húzták, akkor már a fiatalság is sietett, minden legény, minden leány felépitve, feldiszitve magát, mert vasárnap van ma, és ünnepi ruhában illik megjelenni az úrnak tiszteletére. Nemsokára az isteni tisztelet elkezdődött, majd még el is végződött, s a hívők megkönyöbült kebellel tértek vissza kis lakaikba, egyszerű asztalaikhoz, hova midőn felhozták a párolgó levest, az egész család buzgóan mondá a gazda után: — Uram Jézus légy mivelünk ! Még akkor úgy szokták az emberek. A délután örömei is a szokottak voltak. Ki a mezőre ment, gyönyörködni zöldelő vetésében, s felépíteni szépen azt a gyönyörű épületet, melynek neve — remény, ki a maga félmeszelyét kereste föl, a falu gyüldéjében — melynek neve csapszék. Jutott azonban néhány férfi, asszony és leány is, a kik elmentek , meghallgatni a jó Haydn mestert. A falu mulatságai közé tartozott ez is. Haydn mester pedig nem volt senki más, mint Rohrau falvának becsületes bognárja, kinek azonban minden becsületessége, minden szorgalma dacára sem jutott abból a szerencséből, mit a világ gazdagságnak nevez. Megvolt a maga kis műhelye, ahol elmunkált, eldolgozott kora hétfőtől késő szombatig, mestersége azonban nem igen adott neki anyit, hogy félre is tett volna belőle valamit. Pedig bizony mégis csak jó lett volna egy két forint, mert néhány év múlva majd iskolába kell küldeni a fiát, akit apja anyja nagyon szerettek jóságáért, szorgalmáért. Megtisztelendő uram is meghagyta hogy el ne hanyagolják a gyermek nevelését! Hogy tehát Haydn mester vasárnaponta is szerezzen valamicskét , ki ki szokott ülni műhelye elé hárfájával, s mig annak húrjait verte, neje danolgatott mellette. — A jó falusiak ismerték a bognár becsületességét, s nem sajnálták a hallott dalokért a néhány fillért, miket a hárfás elé tett kalapba vetettek. Most is úgy volt, Haydn mester hárfázott, neje énekelt mellette, a a jó falusiak körül állották őket, hallgatva a zenét. Néha néha ka-