Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)
1857-10-02 / 224. szám
984 Újságot nem olvasok, a baj nyomára sem jöhetének, hanem azért jó honorárium reményében, csak összeírták azt a sok édes és keserű, gyengítő és erősítő orvosságot, porban és pirulákban, nedvesen és szárazon, ahogy jött, — a szomszéd kisvárosi gyógyszerésznek legnagyobb örömére, anélkül, hogy a szenvedő Gyulácskának legkevesebb könnyebülésére lettek volna. Utódb beteg megunta a sok gyomorháborgató mixtúrát, — a mama szinte unni kezdé a sok honoráriumot, — lovai pedig tökéletesen megunták azt a sok látást-futást a jó doktor urak után ; tehát mint ily esetben tenni szokás — a nyakas bajt a legjobb orvosra, a természetre bizák. Azonban a mama szemei mélyebben hátának ezúttal fia kórállapotának szövevényes tömkelegébe, mint a tudós orvos urakéi. A fiú már 21-dik évét haladta, és a nőket csak könyvekből ismeré. Igaz ugyan, hogy minden tárgy szebb szokott lenni leírva, mint természetben, de viszont a néma betűknél mégis vonzóbb mindig a természet. Hátha azt a fiút valami beteges eszményi szerelem sorvasztja ? Veszedelmes baj , de könnyű lesz rajt segítni! Volt Iharosinénak egy szegény távol-rokona, ki már többször ajánlá, kéré, hogy egyetlen jó leányát a tisztelt nagynéni magához venné — nevelésbe, — miután neki tehetsége nincs őt valami városi nevelőintézetbe küldeni. — Ez jutott most eszébe Iharosinénak. rrögtön irt is a rokonnak , hogy leányát pakolja föl tüstént az értté küldött kocsira, s küldje hozzá menten, — mert ő hajlandó azt nehány évre nevelésbe venni magához, — s későb még jövőjéről is fog gondoskodni. — A szegény távol-rokonnak ez atyafiságos ajánlat igen kedvező volt, — s Eszti kisasszony nehány nap múlva beköszönte Iharosiékhoz, mint — leendő házikisasszony ! Tudja isten hogyan van, miért van ? de egy csinos fiatal nő, mindenüvé egy kis életet visz magával. Csinosabb lesz a szoba, — izletesb az asztal, — a vendégek jobban elláttatnak, — a háziak kényelmei szaporodnak, — zsémbes, unalmas óráik pedig azon mértékben kevesbülnek. (Folytatása következik. ) AZ ÖREG SCHNELLERNÉ. (Régi kép.) Vas Gerebentől. (Folytatás.) Az asszonyok is találtak közös tárgyat, korán érő káposztamagot ilyenkor ígérgettek el egymásnak ; ecetágy alá málnát, epret ilyenkor cseréltek; virágmagot, szárogatott vargányát kínáltak; búbostyúkot, gatyásgalambot, gyöngytyúkot, pézsmarécét kértek és adtak ; hát még a kinek fogfájása, daganatja, tyúkszeme volt, menyi orvosságot komendáltak egymásnak, ennek is, annak is igy használt, úgy használt, és végtére mindenki tudta, Schnellerné pedig, mint aki a mi vidékünkön legidősebb, de legszemesebb asszony is volt, mindezt legjobban tudta, s az ő szava olyan volt, mint a törvény. — Schnellerné már elültette a tyúkokat. — Schnellerné káposztapalántája már kikelt. — Már kiverte az anyja tolla Schnellerné libáit, május elején Izegdben már lesz libapecsenye. A hőgyészi cifratakács már a második véget szövi Schnellernének, így beszélgettek maguk között az asszonyok, s kivált a fiatalabb asszony kétségbeesetten kapott minden után, hogy minél előbb neki is legyen , mert a Schnellerné asszonynéni eljön, pedig eljön; mert a menyecskét is ő szerezte el férjnek, tehát ki nem marad. — Na leányom, hány tyúkod ül ? hány anyányi libád van ? hát a káposztapalántád van e két hetes ? a hőgyészi cifra takácsot kérdeztem, menyi vásznat vállalt el tőled ? de bizony szálat sem mondott. Kezdi asszonynéni a szép szót, ha a fiatal menyecske egyben vagy másban hátramaradt. — Mi lesz belőletek, az isten fiáért? szegény uradnak csak nem adhatsz mindég gombócot, mert utóbb a vékonya is kidagad bele. Édes leányom, a férfiember a kenyérkereső, s olykor olykor a pecsenyeszagot is eltűrné! Hohó, kedves lányom , korábban kell , korábban felügyél, mert a cseléd a fejed alatt levő vánkosból is kilopja utoljára a tollat, aztán nem tudom, kényes tested hogyan szokja meg a szalmazsákot. Ilyen evangéliumai voltak Schnellernének, midőn egy kis körútit tett azok között, kik szárnyai alul szabadultak ki, vagy rokona volt vagy nem, csakhogy ő mégis tudta, mi köze van hozzá ? A menyecske nem kívánta másodszor végig hallgatni az ilyen beszédet, hanem utána látott, és utóbb ki félszből , ki meg belátott saját hasznáért megszokta az utánlátást, mire a fris menyecske megszabadulván az anyai korda alól, nem mindig hajlandó. Jól tudta ezt, az én kedves asszonynéném, azért megvárta az időt, hogy valami nagyon korán vagy nagyon későn ne jöjjön, s épen a kellő órában az udvaron termett, hol még az udvaron az ágason lóggó tejesfazékakat is rendre nézte, aztán ha tiszta nem volt, a legelső cselédet előkapta, s úgy megmosta szóval, ha a leányasszony tejes fazékra negyedrésznyi öblögetőt használ, bizony tisztább volna. Schnellerné asszonynéni mindent meglátott, mindent megnézett, s ha ő megszente, hogy egy vagy két hét múlva eljő, nojsz, akkor meszeltek, sikáltak, tisztogattak szobát, kertet, udvart, mintha katonák volnának, kik a kitűzött határnapra nem várnak kisebb vendéget, mint a generálist. Ilyen asszony volt Schnellerné nagynéni, most már álljon melléje, akinek van bátorsága. De most már azt is elmondom, hogyan lett ő Schnellerné asszonynyá? Megfoghatatlanok a végzésnek utai, a legderekabb magyar leányok egyikének számára nem találkozott férj széles e hazában; egy hosszú német ménesmester szakadt hozzánk más országból, s alig volt Szegdben néhány hónapig, anélkül, hogy egyetlenegyszer beszélt volna a tűzről pattant magyar leánynyal, — azaz nem is beszélhetett volna vele a legjobb szándék mellett is, mert a ménesmester egy drága szót nem tudott magyarul, a lány pedig hasonlóképen egy szót sem tudott németül,... mégis megkérte a leányt. Közbenjáróval végezték el a dolgot. — Én hisz hozzá megyek, — mondja a leány a kérőnek, hanem mondja meg annak az urnak, hogy én meg nem tanulom a nyelvét , mert utoljára is ő csak egy maga lesz, kivel én azt a nyelvet beszélhetném , hanem tanuljon ő meg magyarul, az is az ő haszna lesz. — Erre már úgy is rászánta magát,. .. mondja a kérő. — Azt is tessék neki megmondani, hogy én itt nem az ő módja szerint eszem, hanem ő eszi azt, amit én főzök, s ha a töltött káposztától csömört kap egy párszor, majd tudom én azt, hogy mivel gyógyítják azt nálunk. Ha így tetszem, felesége leszek, különbn pedig menjen isten hírével, ő is kap mást, én sem vénülök meg itthonn! Ez őszinteség majdnem hihetetlen a mai világban, midőn a magyar leányok között elég akad, ki valami nagyságos eszmét talál abban, hogy édesanyai nyelvét nem beszéli, hanem amit két három nyelvből a nevelő intézetben fölszedett, csinál egy kis kotyvalékot, aztán olyan tarka nyelvet beszél, mintha mindenik nyelvnek fótjából fércett volna össze egyet. Példának okáért nem épen legalkalmatlanabb időben hoztam elő Schnellerné asszonynéném példáját, mi annál inkább példa, mert Schneller úrnak addig nem adott enni, mig meg nem tudta mondani, a mi a tálban elibe van téve, s midőn időnek folytával Schneller olyan magyar lett, mint én, nagy dicsekedéssel monda asszonynéni férjére mutatva, kit ő a maga „németjének“ nevezett: — Itt van az én németem, nézze meg akárki, milyen magyar embert faragtam belőle! Ezen kis dicsekedést Schneller úr szívesen tűrte, felesége a vidéknek legderekabb asszonya volt, és hogy őt magát is az egész vidék kiválón szerette, azon gyakori figyelmeztetéseknek köszönhette, miket az asszonytól kapott négy szem között, megtanítván azon apróságokra, mik a magyar embernek gyöngéi, igy azokhoz gyöngédtelenül sohasem nyúlt; tehát Schnellerné asszonyom németje derék magyar emberré vált, hanem unokái is azok ám. (Folytatása következik.)