Hölgyfutár, 1859. január-június (10. évfolyam, 1-77. szám)
1859-03-24 / 35. szám
294 Ott magyar szokás szerint mindjárt tüzet raktunk, ezt körülvettük, és uzsonnáztunk. Azt állítják némely tudósaink, hogy ez még pogány őseinktől maradt szokás. Őseink ahol megálltak, tüzet raktak, és a körül végezték imájukat. Mi is jól mulattunk a szép nap délutánján, azonban estefelé december bácsi mégis kimutatta foga fehéret, úgy megrázta szakállát, hogy akkora hópelyhek is hullottak, mint egy veréb tojás, és oly sűrűn, hogy mire haza kullognánk, térdig ellepte a hó a földet. Haladunk mi azért szépen a város felé, de zajjal, tudni való, mert a bölcselkedés láza, a vitatkozás anyira meglepett bennünket, hogy minden ügyeinket most akartuk elvégezni. — Ezt egy társunk félbe szakítani akarván, elkiáltja magát: barátim, mi eltévedtünk, én ezt a nagy fát nem láttam jöttünkben, de a gazda fia azt állította, hogy nem tévedtünk, mert mióta ő él, mindig itt volt a fa. — De hát hol a híd, nekünk hídon kellene átmennünk. — Haj! haj ! barátim, mondegyik , én amoda a töltés mellett emberi hangot hallok, mintha nő zokogna — ho ! hó ! itt rabolnak, vagy éppen gyilkolnak. Ad arma! hányán vagyunk, siessünk segítségre egyenesen a hangok után. — Ki az ? Mi az ? kik vagytok, adjátok meg magatokat, oda rohantunk fölemelt botokkal, mi sokan vagyunk, innen egy lépést sem mentek , még nem igazoljátok magatokat. — Uraim! felel egy hang az árokból, szerencsétlen utasok vagyunk , a töltésről ide az árokba fordult szekerünk, sárba, hóba fúlunk, ha nem segítenek rajtunk; ha keresztények önök, ne hagyjanak itt veszni bennünket. — Persze hogy keresztények vagyunk, felelénk, tehát csak lássunk hozzá, és húzzuk ki az árokból az utasokat. — Kérem alázatosan — mond az utas, legelsőbb is a feleségemet segítsék ki, mert már elfogyott ereje, állni sem tud a lábán. Fölnyaláboltuk, és kivittük a töltésre; a többiek kifogták a lovakat, és kisegítették a gazdát, kocsiját, lovait a posványos árokból; a hideg, a hó már eldermeszté kerekeit a sok vergődésben; nem tudtak volna segíteni magukon. A kocsival, ámbár heten voltunk, nem bírtunk, nagy teher volt rajta, és erősen be volt süppedve a sárba. Azon töprenkedtünk, leszedjük-e a portékát a kocsiról, vagy lovakat hozzunk-e a városból, mely csak negyed órányira lehetett. Mire a gazdánk fia megszólamlik: az én apám lovai, úgy kirántják ezt a kocsit, mint a rendi, csak várjanak addig, félóra alatt itt leszek a lovakkal. Az utasokat majd megvette a hideg, mivel ruhájuk nedves, sáros volt, jobbnak találtuk a szekér mellett ott hagyni a kocsist, és egy színészt vele, mi pedig az utast nejével együtt bevezettük a fogadóba, a mi meleg szobánkba, hol szárogatták öltönyeiket, az alatt kávét, borlevest főzettünk, megkínáltuk őket sonkával, borral, s azalatt megérkezett a szekér is baj nélkül. Az utas elbeszélé, hogy ő szűcs, vásárla volt, és az egész szerencsétlenségnek a hirtelen esett hó az oka, mert eltakarván az utat, sötétben lefordultak a töltésről. Jó ágyakba fektettük őket, és aludtak viradtig. . Midőn megérkezéskor este a termen keresztül vezettük őket be a szobánkba, nem értek rá tán észrevenni a terem ékességeit, a színpadot, díszleteket, és azon belől a figurákat. Hanem a szücsné korábban fölkelvén mint a férje, kiment a kocsi színbe lovait, és kocsiját megtekintendő, midőn a termen keresztülmenne, szemébe ötlik a színpad, az előfüggöny, beljebb tekint az álfalak közé, látja a csodálatos kellékeket, a néma csoportozatokhoz készült lovakat vastag papirosból, egy óriást, egy nagy kígyót, de kivált a csontváz látására elborzad. Halavány arccal visszaszalad a szobába, a férje éppen öltözött, és nagyban magasztalá tettünket, nem győzte háláját kiöntögetni, és élete megmentőnek nevezett bennünket; a »reszkető nő most férje fülébe súg, mire ennek megakad a szó ajkán. — Az istenért édes uram, mondá, te nem tudod hol vagyunk, ezek mind bűvösök, azért nyakra főre szaladjunk innen. Ez nem Csurgó városa, mi nem fogadóban vagyunk, ezek csak azért tettek velünk jót, hogy megnyerhessék lelkünket a kárhozatra, — ez mind pokoli ármány, látod ott a falon csüng a hóhér vörös köpenye, m ott a pallos. Azzal egymásba fogazva kisuhantak, hirtelen befogatták lovaikat, és hajtattak. Mi mosolyogva kábaságukon kikésértük, mondván nekik, ha ismét erre járnak — szívesen látjuk, látogassanak meg. — De hiszen pokolra való — mond a nő — nem láttok ti minket az életben, tudom én istenem. János vágja kend a lovat. Két mező város. Csurgóról Kaposvár felé tartottunk, de midőn utunkban kocsisaink behajtanak egy emeletes nagy vendégfogadó udvarára, kiváncsiak voltunk tudni, mire való ily kis városkában ez a nagy vendégfogadó, kivált benne a tágas terem. — Oh uram, — felel a fogadós — a patakon túl ismét egy városka fekszik, ennek szép vidéke van, sok nemes urak lakják a környéket, egyik szép kastély a másikat éri. Ha bálok ideje van, a sok hintó alig fér e tágas udvarba. — Mit gondol, ha mi theatrális darabokat adnánk a teremben ? , — A bizony jó lesz — mondá ő, én pedig bált adok utána. A fogadós igazat mondott: másnapra elkészülvén a színpad, egy lovas ember elhordozta a meghívó színlapokat a vidéken, és estefelé csörgött a sok szán a vendégfogadó körül. Előadásaink minden tekintetben szerencsésen ütöttek ki, ismét szellemi győzelmet vívtunk ki a szelíd fogékony magyar nemes kebelben. Egy nap a fogadóban voltunk bálon, más ízben házi bálokra voltunk hivatalosak, vagy ebédekre,estélyekre, és egész bizalommal vetettük magunkat a víg kedély karjai közé, azaz mindenütt honn voltunk, szavaltunk, daloltunk, táncoltunk , a többi vendég velünk ; ilyenkor egész jeleneteket is adtunk elő rögtönözve — néma csoportozatokat áldottunk a szép kisasszonyokból és uracsokból, mi sok vidám tréfára adott alkalmat. Kellékre mindent fölhasználtunk, mi kezünk alá került: nagy kendők, köpenyek, sálok, ágyterűtek voltak a jelmezek, és aki tréfásabb csoportozatot tudott alakítani, az volt az est hőse. Majmoltunk, utánoztunk minden kitűnőbb személyiséget p. o. egyik zsidónak öltözött, másik tisztartónak, és amaz alkudta ettől a gyapjút. Más olajkárosnak alakította magát, és talán szavakat kevervén beszédjébe, illatszereit és pirosítóját ajánlotta a nőknek. A többi közt egy éhes uracsnak az a gondolatja jó, hogy az az öreg grófot, ki majd minden ilyen estélyeken megjelent, egyetlen jó barátjával, az építő mesterrel, utánozzuk. — Majd abból lesz ám a tréfa — mondá az uracs. — Oh kérem — mondá a színész— azok a jó,tisztes öreg urak tán meg fognak neheztelni, ha eképen kijátszuk őket. Én jót állok — mondá az uracs — mindenért, oly szelíd, s gőgtelen két öreg nincs az országban mint ők, meglátja, azzal fölviditjuk az egész társaságot, és őket is mosolyra bírjuk. A másik szobában van letéve öltönyük, pálcájuk, kalapjuk, öltszik magunkra, és vitázzunk egy falépítés felett, mint ők szoktak, forduljunk a falhoz, hogy meg ne ismerjenek mindjárt, és hangos szóval kezdjük a jelenetet, hogy a figyelem felénk forduljon. A színész fölfogta az építőmester szavajárását, az uracs bámulásig hasonlított a gróf alakjához,és hangját utánozta, mely igen vékony volt, — az építőmester hangja pedig mély volt. Az ál gróf, (vékony hangon.) Nézze majszter, ide nem kell fél lábnál szélesebb fal, az alapjában nagy vastag gerenda van, az megbirja a falat. Matematice ki van kalkulálva, (ez volt szava járása a grófnak,) hogy elég lesz ezer tégla. Álépitömester, (mély hangon.) Asz nem lehet, muszszam lenni, funtament. A1 gr. Hiszen tán csak értek magam is az architektúrához. Szenvedélyes építész vagyok — matematice — A1 ép. Én netten esztente fatom kőmives majszter, én tudok — ezer tégla nem elég. Al gr. Ez eddig 3 láb, eddig pedig 5 láb , matematice ki van kalkulálva. Ál ép. Mi asz matematice ? Ő az polond szó, — itt a matematika eolstock, aki mont nem kell funtament, az szamár. Ál gr. Micsoda? hát a mathesis szamár, ki meri azt mondani. Ál ép. Én mentok — Belevág az igazi gróf, lássák : igy bánik velem ez a vén gonosztevő, én matematice kikalkulálom, és ő azt mondja — aki anyi szép épületeket hoztam létre, azt tudja a világ. — Öcsém Lajos, te jó alakos vagy, legjobb lesz, menj el ezekkel a fráterekkel, megélsz te abból is, úgy is maholnap több lesz ám az adósság jószágotokon, mint a menyit ér. Az igaz, hogy egészen magamra ismertem benned. — De az a szinész honnan tudja ennek a vén kópénak minden szava járását, bizonyosan ez is a te mesterséged. (Vége következik.)