Hölgyfutár, 1861. január-június (12. évfolyam, 1-78. szám)
1861-05-16 / 59. szám
Budapest 12-dik évi folyam. 59 Csütörtök május 16-án 1861. HÖLGYFUTÁR. Megjelenik hetenkint hat legnagyobb féliven, másodnapi szétküldéssel , évenként két nagy műlap,és számos mümeléklettel. Szerkesztőségi szállás : lövész-utca 10. sz. 1. emel., hová minden szerkesztőségi kézirat utasítandó. Az előfizetési- és hirdetési dijak Emich Gusztáv úr kiadó-hiva-Közlány az irodalom, társasélet, művészet, és divat koréból. Felelős szerkesztő: TÓTH KÁLMÁN. zalaba (ferenciek terén, 7-dik sz. földszint) küldendők. Előfizetési dij Vidékre, és helyben egyiránt. Egész évre . . . . 17 új frt félévre.....................9 „ „ Évnegyedre ... 5 „ „ Hirdetések Gyorsan közöltétnek : egy hasábozott sorért 5 új krajcár fizetendő. _ I HT Teljes számi példányokkal még folyvást szolgálhatunk. A rabszolga álma. Longfellow után. A rizsföld mellett feküvék, Kezében sarlaja, Melle kitárt, s a homokban Fürdött zilált haja, Szender ködében s árnyain honát ismét látá vala. Álma vidékén zúgva folyt, A büszke Niger át Pálmák alatt, ő a király, A pusztán újra járt, S hallá a bércútról jövö Karavánok zaját. Gyermeki közt látá megint Sötét szemű nejét; Nyakán csüggtek, csókolgatok És megfogák kezét ! — Az alvó pilláin egy köny fakadt S folyt a fövenybe szét. S gyorsan száguldva vágtatott A Niger mentiben; Arany vala a zabola S csörögve rémesen, Jó kardja méné tomporát Verdeste szüntelen. Mint vérpiros zászló repült A flamingó madár, Napestig űzte a síkon Hol tamarindra vár, Mig a kaffer kunyhókon túl A tengert látta már. Hallá éjjel az oroszlán S hiéna mint üvölt, S a vízi ló mikint csörtet Ha a nádasba dőlt, S mint dobpergés hangzott ez a Szép álomkép előtt. Az erdő miriád nyelven Szabadságról dalolt, És a viharnak oly hangos, Szabad szózatja volt, Hogy megrezzent az álmodó, 8 mosolylyal válaszolt. Nem érzé hajtsár ostorát, S az égető napot, Halál derité álmait, S holt teste fekszik ott, Nyütt béklyó, melyet a lélek Széjjeltört s eldobott. Lévai József. A VÍG L E Á N Y.“ Vadnai Károlytól. (Epizód az „Elhibázott életutak“ című regényből.) A szintér változik, a fővárosban vagyunk. Nem amaz élénk, szép utcákban, hol egymást érik a hintók és bérkocsik,melyeknek örök robaja elnyel minden szót, hol büszke épületek néznek egymásnak — napokon és éjeken egyiránt — farkasszemet; hol a divatos boltok tarka kirakatai fenyelegve mutatják, hogy az emberek csupa merő hiúság és kényelemvágyból menyi szükséget csináltak maguknak; hanem künn egy félreeső külvárosban, annak is a végén, hová az érkező és távozó gőzmozdonyok harsány füttye mindig behullik, akármilyen életmozgalom mutatkozzék is ezen egyenetlen, formátlan, régi házak körül. Itt sehol sem látszik a főváros dísze és pompája; még a járda és gázvilágítás — a haladás ezen terjeszkedő két jótéteménye — sem ér el már idáig; a ronda épületek körül gaz és szemét látszik; az utcák hegyes kövezete, sársüppedékei és gödrei megviselik a gyalogjárókat épen úgy, mint a szekereket, s a bérkocsisok mindig szitkozódva hajtanak át e kietlen helyen, ha valamely rendkívüli szükség erre kényszeríti őket. Itt esténkint még az olajlámpák is oly kedvetlenül égnek, mintha röstellenének világot hinteni e rozzant lakásokra, elhagyatott, deszkakörítéses telkekre, sárra, piszokra, és azon léha csavargókra, kik mámorosan és festett dalok közt botorkáznak ide stova. Ha esetlegesen nem világit a hold, mely ezüstös sugárait még az ily ronda helyektől sem kiméli: oly ijedelmes sötétség uralkodik e tekervényes zugokban, hogy minden jó lélek — kit sorsa erre vezet, — lélekzetfojtva halad át e házak között, és szivéből örvend, ha már oly helyre juthatott, hol legalább — a gáz fénye mellett — saját árnyéka kisérheti. A szögleten azonban áll egy különös alakú emeletes ház, melynek kapujánál két olajlámpa ég, estétől reggelig, s így a környéken kétségkívül a legfényesebb pontot képezi. Ámde csak éjjelenkint, a sötét, ködös levegőben, mert a nappal világossága nem igen kedvez neki. Sajátszerű, ízléstelen épület, jóval magasabb, mint széles, megviselve sok viharos esztendő pusztításaitól, melyeknek nyoma a falak színén, s a tetőzet fazsindelein épen úgy meglátszik, mint a töredezett redőnyökön, és a mindig zárva álló ronda kapun. E kapu fölött bádog címer frigg, melyre táncoló női alak van festve, piros arcú, piros ruhájú nő, kezében pezsgős pohárral, fején rózsakoszorúval, s ez aláírással: „A vig leányhoz“. „A vig leány“ nem igen ismeretes név az előkelőbb körökben, melyeknek tagjai glaco-kertyűt, finom csipkét és fehér nyakravalót viselnek, sőt a szigorú erkölcsű polgárcsaládok hölgyei sem igen hallottak róla soha , ámde a világ nem csupán úri- és polgári hölgyekből áll. Vannak hamis szemű fiatal szobalányok, varrónők, s más önálló hölgyek, kik mindig édesen emlékeznek azon zajos bálésekre, melyeket a „víg leány“ első emeleti termében töltöttek, hol néha a bor és puncs mellett a vér is bőven folyt, mikor tudniillik a kicsapongó diákok, mesterlegények és bérkocsisok — szerelemféltés vagy incselkedésből — derekasan összeverekedtek. Sok Zsuzsi és Nanette édesdeden dicsekvék már a kapu alatt barátnéjának, hogy az ő Gyű-