Hölgyfutár, 1863. január-június (14. évfolyam, 1-77. szám)

1863-05-21 / 60. szám

Budapest, 14-dik évf folyam. 60. Csütörtök, május 21-én 1863. HÖLGYFUTÁR, Megjelenik hetenkint hat leg­nagyobb féliven, másodnapi szét­küldéssel : évenként két nagy mű lap és számos mümell festette 1. Szex-ktísztő szállása : Zöldfa-utca 11-ik sz. 1. emel.,hova minden szerkesztőségi kézirat bérmentve utasítandó Az előfizetési és hirdetési dijak nih’h Gusztáv úr kiadó-hivatalába. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő: BALÁZS FRIGYES. Főmunkatársa : LAURA GUSZTÁV, és RÓZSAÁGI ANTAL. Szerkesztőség: Zöldfa­ utca 11-ik szám. (Ferenciek terén 7. sz. földszin küldendők. Előfizetési díj : Vidékre, és helyben egyiránt Egész évre .... 17 ujfrt Félévre...........................9 „ Évnegyedre .... fi „ Hirdetések : Gyorsan közöltetnek : egy hasá­­bozott sorért 5 ujkr. fizetendő EGY FÁTYOLOS KIS­LÁNYNAK. Csak nem akarsz rajtam könyörülni látom, Az az irigy fátyol mindig az orcádon, Felhők borongása napsugáros égen, Szép — de tudja isten, még se’ tetszik nékem. / Mindig ez a fátyol! ... szinte haragszom rád, Elfe’,hozni tőlem a legszebb két orcát! Vagy e felhők megett tán villámok égnek, Haragos villámi egy megbántott égnek ? .... ... — Te haragudnák­ rám ? Bántottalak volna ? Haragudnék az ég az imádkozóra? Hisz ki üdvösségét tőle kéri, várja : Áldó szerelemmel mosolyog le rája ... Oh ! ha fátylodon át, mint az Úr felhőjén — Kémlelődöl te is a szivek redőjén, S szeretedjis azt, ki legforróban szeret, Csakhogy bevallani nem birod, nem mered : Fátyolodat — engedd — hadd legyintsem félre, S lelkem forró hevét csókoljam helyére. " " r.E. Kovács Gyula. Tiz év előtt és után. — Eredeti elbeszélés. — Irta: Friebeisz Feren­cz. I. Budapest 18**-ban, az utolsó lóverseny után úgy kiürült, mintha ragály kergette volna az embereket, pedig dehogy ragály — a divat csábszózata. Mind, mind vidékre repültek, azok pedig — igen kevesen, kik valamely fontos de elpalástolt oknál fogva — mert ily esetben soha em szokás igazat mondani, bennmaradásra voltak kárhoztatva, an­nál szenvedélyesebben látogaták a Margit szigetet, a budai hegyeket, városligetet s főleg a császárfürdőt. A minden órában közlekedő gőzösök alig voltak képesek szállítani a vendégeket — s ha körülnézve, a sok szép hölgyet lát­tuk, megesküdhetünk, hogy a fővárost csak a kevésbé szépek ha­­gyák el. Minél inkább elragadtatánk e gyönyörű füzér által, annál ko­­morabb gondolatokat ébresztett bennünk egy titokszerű­ alak — mely négy nap óta —az angol királynő előtt, mindig déli tizen­két órakor lépett a hajóra, s két órakor ugyan­azzal visszaérkezzék. Azt állíták, mikép sehol sem szállt ki, a Budán, a helyi gőzö­sök végállomásán sem, átadja készletben tartott első helyi menet­jegyét a visszafelé teendő útra — arccal Budának fordulva ren­desen a kormánykeréknél húzza meg magát, s mély —­ fájdalma­saknak látszó gondolatokba merül — szót sem szólva senkihez, meg nem szóllitatva senki által, mig végre Pesten ismét patra szál s eltűnik. Férfi volt. Külseje hatvan évet árult el. Termete, közép fejének teteje ko­pár, mig alsó részét egyik halántéktól a másikig, csaknem kimért­nek látszó félkörben, vállig érő galambfehérségű hajzat borítja. Dom­­ bormn kiálló magas homloka, melyet néha néha fehér zsebbelijével törülget, elegendő helyet látszik engedni a benne viharzó gondolat­áinak. Szemei olyanok, mint mély üregbe dobott két szikra, de csodá­latosképen minden fény nélkül, csaknem mereven ülnek medreikben, midőn a homlok sima, nyugodt, mig egyszerre égető tüzárként gyúl­­nak ki s világitnak, ha a homlokot mély barázdák szántják, mint a heves fájdalom s szenvedés gyötrő jelei. Szája igen szép, kicsi, na­­­­­gyobb indulatrohamoknál fél, sőt egész percnyi tartamú reszketés fogja el, mialatt csodaszép alabastrom fogsorokat vehetünk észre. Bámulatos ellentét­ hatvan éves foglalványban ily vakító ép gyöngy­sor. Avagy szemeink csalódtak ? s ezen ősz csak ifjú agg, kit a sok lelki szenvedés tán venné? arcvonásai?­ok arcvonásai ! . . . mennyi­ben a mondhatnék némi hiúsággal — mindig simára fésült, csak­nem mellig érő hószakál — nagy bajusz és dús szemöldek sejteni engedék — irgalom nélkül dúltak ; mintha a szenvedések egész százada ülne rajtuk, mintha Isten valamennyi szerencsétlen ember fájdalmát itt gyűjtötte volna össze, borzasztóan intő példa gyanánt azoknak, kik a veszély pillanatában érzelmeiken uralkodni elég erőt­lenek. Teste elúszott, úgy,hogy ha nem mozogna, azt hihetnék, csont­váz, — ruházata tíz év előtti divat szerint készülhetett, elviselt volt­­ az igaz — de egy parányi szennyet vagy­ csak pihécskét sem le­­­­hetett rajta észrevenni — miből az tű­nt ki — hogy a szegény ősz­­ sokat adott a tisztaságra, — minő piperkőc lehetett még ifjuko­­­­rában ? . . . Ki tudja ? Mindennap megjelent a gőzösön, előkereső gyöngygyel hímzett szivartárcáját, kivon belőle egy cigarettet, meggyujtá, szomszédjára soha sem szorult tüzért — méla tekintetet vetett reá, ereklye lehetett előtte mert csaknem minden ötödik percben oldalzsebére tapinta, ott van-e még ? — s a kiaszott szemekből két köny gördült a hófehér szakadra. Szegény öreg ! hány napja járt már a hajóra s még csak most vették észre. De hát csoda-e ez? kinek, és hol tűnik fel a szegénység, a szenvedés, a fájdalom? — Ha saját fogatán, vagy legalább bérko­csin lő a hajóhoz, ha bérruhás szolga ugrik az ajtót kinyitni,az ott ál­­dogáló bámész csoportot félre­taszigálni, ha kellemesbb illatot ter­jeszt szivarfüstje, ha divatosabban öltözik, nehéz óralánc, gyémánt melltt stb. ékesíti, aggkora ellenére is bizonyosan annyi figyelmet gerjesztene, hogy első megjelenése alkalmával már kipuhatolták volna ki és milétét, de így ... senki sem gondolt vele,é­s csak a figyelmesebb szemlélő előtt tűnt fel. • Szegény öreg! kimondhatlan fájdalom dúlhatott keblében, mely úgy látszott, bizonyos emlék feltűnése s megközelítése által mindig irtózatosabb rohammal tört ki. Valahányszor a hajó Pestről elindult, arccal szintén Buda felé fordulva, egymásba tett karokkal állt szokott helyén, a kormányke­rék mellett. Vonásai ilyenkor mozdulatlanok valának, tekintete hi­deg, merev, mint a halálé, szemeit nem fordítá el a budai várbástyá­ról, szivarát gépileg, erősen szivá, mintha a firstfelleggel akarná el­­fedni a látvány emlékét — mely szemei előtt néhány perc múlva fölé táruland. Minél közelebb ért a hajó budai­ első állomásához, azon — néhány pillanat előtt fájdalmat szenvedést­ eláruló, de jég hideg ar­cot a lélek mélyéből felható izgalmak bob­ták el, melyek irtózatos viharrá törtek ki, midőn a lánchídhoz közeledünk. Homlokára lassan­­kint mélyebb ráncok vonultak, ajkain görcsös rángatózások voltak észrevehetők, melyekben az ősz szakál és bajusz remegett, a kezek

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék