Hölgyfutár, 1863. január-június (14. évfolyam, 1-77. szám)
1863-05-21 / 60. szám
Budapest, 14-dik évf folyam. 60. Csütörtök, május 21-én 1863. HÖLGYFUTÁR, Megjelenik hetenkint hat legnagyobb féliven, másodnapi szétküldéssel : évenként két nagy mű lap és számos mümell festette 1. Szex-ktísztő szállása : Zöldfa-utca 11-ik sz. 1. emel.,hova minden szerkesztőségi kézirat bérmentve utasítandó Az előfizetési és hirdetési dijak nih’h Gusztáv úr kiadó-hivatalába. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő: BALÁZS FRIGYES. Főmunkatársa : LAURA GUSZTÁV, és RÓZSAÁGI ANTAL. Szerkesztőség: Zöldfa utca 11-ik szám. (Ferenciek terén 7. sz. földszin küldendők. Előfizetési díj : Vidékre, és helyben egyiránt Egész évre .... 17 ujfrt Félévre...........................9 „ Évnegyedre .... fi „ Hirdetések : Gyorsan közöltetnek : egy hasábozott sorért 5 ujkr. fizetendő EGY FÁTYOLOS KISLÁNYNAK. Csak nem akarsz rajtam könyörülni látom, Az az irigy fátyol mindig az orcádon, Felhők borongása napsugáros égen, Szép — de tudja isten, még se’ tetszik nékem. / Mindig ez a fátyol! ... szinte haragszom rád, Elfe’,hozni tőlem a legszebb két orcát! Vagy e felhők megett tán villámok égnek, Haragos villámi egy megbántott égnek ? .... ... — Te haragudnák rám ? Bántottalak volna ? Haragudnék az ég az imádkozóra? Hisz ki üdvösségét tőle kéri, várja : Áldó szerelemmel mosolyog le rája ... Oh ! ha fátylodon át, mint az Úr felhőjén — Kémlelődöl te is a szivek redőjén, S szeretedjis azt, ki legforróban szeret, Csakhogy bevallani nem birod, nem mered : Fátyolodat — engedd — hadd legyintsem félre, S lelkem forró hevét csókoljam helyére. " " r.E. Kovács Gyula. Tiz év előtt és után. — Eredeti elbeszélés. — Irta: Friebeisz Ferencz. I. Budapest 18**-ban, az utolsó lóverseny után úgy kiürült, mintha ragály kergette volna az embereket, pedig dehogy ragály — a divat csábszózata. Mind, mind vidékre repültek, azok pedig — igen kevesen, kik valamely fontos de elpalástolt oknál fogva — mert ily esetben soha em szokás igazat mondani, bennmaradásra voltak kárhoztatva, annál szenvedélyesebben látogaták a Margit szigetet, a budai hegyeket, városligetet s főleg a császárfürdőt. A minden órában közlekedő gőzösök alig voltak képesek szállítani a vendégeket — s ha körülnézve, a sok szép hölgyet láttuk, megesküdhetünk, hogy a fővárost csak a kevésbé szépek hagyák el. Minél inkább elragadtatánk e gyönyörű füzér által, annál komorabb gondolatokat ébresztett bennünk egy titokszerű alak — mely négy nap óta —az angol királynő előtt, mindig déli tizenkét órakor lépett a hajóra, s két órakor ugyanazzal visszaérkezzék. Azt állíták, mikép sehol sem szállt ki, a Budán, a helyi gőzösök végállomásán sem, átadja készletben tartott első helyi menetjegyét a visszafelé teendő útra — arccal Budának fordulva rendesen a kormánykeréknél húzza meg magát, s mély — fájdalmasaknak látszó gondolatokba merül — szót sem szólva senkihez, meg nem szóllitatva senki által, mig végre Pesten ismét patra szál s eltűnik. Férfi volt. Külseje hatvan évet árult el. Termete, közép fejének teteje kopár, mig alsó részét egyik halántéktól a másikig, csaknem kimértnek látszó félkörben, vállig érő galambfehérségű hajzat borítja. Dom bormn kiálló magas homloka, melyet néha néha fehér zsebbelijével törülget, elegendő helyet látszik engedni a benne viharzó gondolatáinak. Szemei olyanok, mint mély üregbe dobott két szikra, de csodálatosképen minden fény nélkül, csaknem mereven ülnek medreikben, midőn a homlok sima, nyugodt, mig egyszerre égető tüzárként gyúlnak ki s világitnak, ha a homlokot mély barázdák szántják, mint a heves fájdalom s szenvedés gyötrő jelei. Szája igen szép, kicsi, nagyobb indulatrohamoknál fél, sőt egész percnyi tartamú reszketés fogja el, mialatt csodaszép alabastrom fogsorokat vehetünk észre. Bámulatos ellentét hatvan éves foglalványban ily vakító ép gyöngysor. Avagy szemeink csalódtak ? s ezen ősz csak ifjú agg, kit a sok lelki szenvedés tán venné? arcvonásai?ok arcvonásai ! . . . mennyiben a mondhatnék némi hiúsággal — mindig simára fésült, csaknem mellig érő hószakál — nagy bajusz és dús szemöldek sejteni engedék — irgalom nélkül dúltak ; mintha a szenvedések egész százada ülne rajtuk, mintha Isten valamennyi szerencsétlen ember fájdalmát itt gyűjtötte volna össze, borzasztóan intő példa gyanánt azoknak, kik a veszély pillanatában érzelmeiken uralkodni elég erőtlenek. Teste elúszott, úgy,hogy ha nem mozogna, azt hihetnék, csontváz, — ruházata tíz év előtti divat szerint készülhetett, elviselt volt az igaz — de egy parányi szennyet vagy csak pihécskét sem lehetett rajta észrevenni — miből az tűnt ki — hogy a szegény ősz sokat adott a tisztaságra, — minő piperkőc lehetett még ifjukorában ? . . . Ki tudja ? Mindennap megjelent a gőzösön, előkereső gyöngygyel hímzett szivartárcáját, kivon belőle egy cigarettet, meggyujtá, szomszédjára soha sem szorult tüzért — méla tekintetet vetett reá, ereklye lehetett előtte mert csaknem minden ötödik percben oldalzsebére tapinta, ott van-e még ? — s a kiaszott szemekből két köny gördült a hófehér szakadra. Szegény öreg ! hány napja járt már a hajóra s még csak most vették észre. De hát csoda-e ez? kinek, és hol tűnik fel a szegénység, a szenvedés, a fájdalom? — Ha saját fogatán, vagy legalább bérkocsin lő a hajóhoz, ha bérruhás szolga ugrik az ajtót kinyitni,az ott áldogáló bámész csoportot félretaszigálni, ha kellemesbb illatot terjeszt szivarfüstje, ha divatosabban öltözik, nehéz óralánc, gyémánt melltt stb. ékesíti, aggkora ellenére is bizonyosan annyi figyelmet gerjesztene, hogy első megjelenése alkalmával már kipuhatolták volna ki és milétét, de így ... senki sem gondolt vele,és csak a figyelmesebb szemlélő előtt tűnt fel. • Szegény öreg! kimondhatlan fájdalom dúlhatott keblében, mely úgy látszott, bizonyos emlék feltűnése s megközelítése által mindig irtózatosabb rohammal tört ki. Valahányszor a hajó Pestről elindult, arccal szintén Buda felé fordulva, egymásba tett karokkal állt szokott helyén, a kormánykerék mellett. Vonásai ilyenkor mozdulatlanok valának, tekintete hideg, merev, mint a halálé, szemeit nem fordítá el a budai várbástyáról, szivarát gépileg, erősen szivá, mintha a firstfelleggel akarná elfedni a látvány emlékét — mely szemei előtt néhány perc múlva fölé táruland. Minél közelebb ért a hajó budai első állomásához, azon — néhány pillanat előtt fájdalmat szenvedést eláruló, de jég hideg arcot a lélek mélyéből felható izgalmak bobták el, melyek irtózatos viharrá törtek ki, midőn a lánchídhoz közeledünk. Homlokára lassankint mélyebb ráncok vonultak, ajkain görcsös rángatózások voltak észrevehetők, melyekben az ősz szakál és bajusz remegett, a kezek