Hölgyfutár, 1863. január-június (14. évfolyam, 1-77. szám)

1863-05-21 / 60. szám

gépileg hulltak alá, a két meredt szem mint tűzgolyók világitanak s a budai várbástyákra látszottak feszitve lenni, mintha kerestek volna valakit. Végre megtalálták, —­ természetesen csak képzeletben — és szegény öreg arca most végkép eltorzult, annyira, hogy em­berhez sem volt hasonlítható. Szemei kidülledtek, balját elébek tartá, mintha még biztosabban akarná a vélt tárgyat látni, a jobb kezét a bástya felé nyújtá, a nélkül, hogy helyzetét változtatta volna, míg a hajó a lánchíd alatt s az alagút homlokzata előtt elsurrant. Ekkor az­­tán, a­mint a bástyafoki séták eltűntek szemeink elöl, indulatvihara is épen úgy, a­mint keletkezett: fokonkint lecsöndesült, ám e nyuga­lom csak addig tartott, míg délután egy órakor, az Ó-Budáról Pestre visszainduló hajó, fedélzetén hozva az öreget is, a lánchíd alatt ismét keresztülúszott. Az indulatok ugyanazon vad táncot lesték el most az öreg arcának színpadán, talán még kíméletlenebb tombolással, mint menet, úgy, hogy mire szegény a pesti parton kiszállt, végkép kimerült, s csak vastag boltjára támaszkodva volt képes odább ván­szorogni. Mióta észrevevék, tizenegy nap utazgatott már szegény öreg a Duna hullámain föl­d alá, és senki sem tud, ki­t­z — senki sem ismeré. Ki is keresne ily lélekállapotú emberben ismerőst ? és ha ta­lálna is, nem vallaná be. Két nap múlva déli 12 órakor igen csinos társasság hajózott a császárfü­rdőbe, kora ebédre, hogy annál több idejök maradjon a délutánt a Margitsziget hűsítő árnyában elédelegni. Ismeretlen öregünk ezúttal sem hiányzott szerotip öltözeté­ben.­­ Alig bírták már lábai, még­sem mulasztá el ezen utat egy nap is. Ma nagyobbak, gyötrőbbek lehettek fájdalmai, mint eddig, két-­szer összerogyott, azt hitték, vége van. — Szegény Romvay! — szólalt meg egy középkorú férfiú. — Ki ? kicsoda ? —• kérdék egyszerre a társaság több nő és férfi tagjai. — Romvay —• válaszolt a kérdésekkel ostromlott. — De ki ez a Romvay ? — folytatá egy éltes mama, neméhez illő kíváncsisággal, és hidegvérűen — igen érdekes egyéniség, már gyakrabban láttam. — Tíz év előtt Budapest legtekintélyesebb kereskedője. — Ah ez derék — vágott közbe a mama, üvegen kezdve szem­­ügyre venni a szerencsétlent — ugyan kérem, beszélje el körülménye­sen élete történetét. — Szerencsétlen házasság----neje, kiben föltétlenül bizott, kit szive mélyéből szeretett, megcsalá, hűtlen jön... Nem folytaták a kérdezősködést. Néhány percnyi csend állt be, mit midőn a hajó vagy négy ölnyire volt a hídtól, hangos „hah !“ kiáltás s a hullámoknak vala­mely közidők zuhant tárgy fölötti összecsapása szakított félbe. A szörnyüközés jajveszékléi megingaták a léget; ki esett vagy ugrott a Dunába ? ... ki hiányzik ? — Senki senki ? — Ah igen! a szegény öreg, az őrjöngő,... hol van? igen igen, ő hiányzik, — utána, gyorsan mentsétek meg!... Már késő, elmerült, vége életének, vége szenvedéseinek. Senki sem kisérte figyelemmel, még a mama sem, a­ki most az elbeszélő szájából lesé az érdekes élettörténetet, senki se látta midőn indulatai által elragadtatva, a hullámok közé rohant, örök nyugal­mat keresendő. Itt bizonyára fölleli azt. Esése vagy ugrása közben — mert se az egyiket, se a másikat nem állíthatjuk bizonyossággal, iratcsomót ejtett a padra, az esemény után tömérdek kiváncsi ember futott oda, azt hivék kincs, de csakha­mar ott hagyák. Nem volt biz abban se bankjegybe állampapír... kézirat, első lap­ján e címmel :­ „Életem története.“ E kéziratból szemeltük ki ezen elbeszélés meséjét, s választan­­dunk talán tárgyat több és hosszabb regényhez. Egy hánykódott élet tükre az, mely gazdag volt gyönyörben, élvezetben, örömben, szerelemben, erényben, kedélyességben szenve­désben, és midőn legragyogóbban sütött napja, az ádáz végzet egy II. Romvay előkelő nemes család sarja. Ősei — a becsületesség typusai — másfélszázadot töltöttek ** megye elsőrendű hivatalaiban, mely polcra ismereteik, a közbirodalom, s a megye szeretete emelé őket, mert ha nem is épen szegények, de sokkal vagyontalanabbak voltak, semhogy pénzzel, korteskedéssel vásárolhatták volna meg ál­lásaikat. Gézát legféltékenyebben nevelék, és nem volt tantárgy, mely­ben — mint a család állíta — a nagy reményekre jogosító ifjú ne oktattatott volna. Az elemi tudományokat a bölcsészeti, ezt ismét a jogi tanfo­lyam követé, mely még mindig engedett annyi időt, hogy zenére nyel­vekre, úszásra, vívásra is maradjon hetenkint néhány óra. A gyermekből tizennyolc éves ifjú jön, kit midőn a jogból utolsó szigorlatát letéve, a megye örökös főispánja, családjának s főleg ér­demekben megőszült atyjának örömöt szerzendő, kinevezési oklevél­lel lepett meg, melynél fogva hivatalos esküjét levevő s a megyei tisz­teletbeli aljegyzők sorába lépett. Csakhamar otthonosnak érzé magát hivatalában, legnagyobb szorgalommal, bámulatos ügyességgel és kitartással járt el. A fiatal lángész mindjárt feltűnővé tudta magát tenni szerény magaviselete, gyönyörű, rövid, de erőteljes iránya, tiszta nyelve, s a következő években ékesszólása által, melylyel a megyei közgyűléseken sző­nyegre került nevezetes tárgyak fölötti vitatkozásokban részt ven. Kölesei mézzel folyó beszédét s Wesselényi dörgő szavát vélé benne hallani a közönség, midőn hivataloskodása harmadik, és igy korának huszonegyedik évében, épen egy igen fontos kérdés vitattatván a köz­gyűlés zöld asztalánál — mint publicista, először emelte fel szavát. Az idő délután négy óra felé hajlott. E nap az ész és indokok küz­delmének meleg napja volt. Erősen állt a kormány­párt, de még erő­sebben az ellenzék. A főispán e napon be akará végezni a tárgyat, a karok és rendek türelmetlenkedtek, szónoklatokkal már jól laktak, ebéd után sóvárgott gyomruk. — Szavazzunk! Szavazzunk! — hang­zott minden oldalról, még az ellenzéki szónokokat is kelletlenül hall­gatták, nagy volt a zaj — hát az ellenvéleményüeket ? Ily körülmények közt került a sor az ifjú Romvayra, ki minda­mellett, hogy helyén volt szive­s esze, nem titkolhatá elfogultságát) — halavány érdekes arccal emelkedett fel helyéről szólni kezdett. —­ Mégis beszélünk? hangzott egy mély bassus a terem végéről. — Ki az ? ki kelt fel? ugya­naz istenért, elég, elég! kiabálának a terem másik végén. Nagy a lárma, nagy az éhség, a karok és rendek egy része ki­felé indult. Azonba­n zavar nem sokáig tartott, lecsendesült. Azok, kik ki­felé indultak, lábujhegyen tértek vissza, egy perc alatt elterjedt a hír, hogy Romvay beszél, első kísérlete, és a roppant termet­, mely négy­ezer emberrel volt zsúfolva, siri csend lepé el, csak Romvay beszéde s a jelen volt tömeg halk lélekzetvétele hallható. Romvay, beszéde közben átszellemült, a haza forró szeretete, az ü­gy szentsége, melyet szolgált, a tárgy fontossága, melyet vitatott elragadák. Az arc, mely csak imént oly halvány volt, biborszint öl­tött, szemei kigyuladtak, vére sebesebben lüktetett, mintha szivét és agyát tárta volna fel, hogy gazdag patakban eredjen meg belőlök, ma az eszmék és érzelmek elragadó árja. Előadását majd a termé­szet törvényeivel indokolá s ekkor hangja azon lágy olvadásba ment át, mely a szivek belső rejtekéig hatol, annak húrjait megrezgeti és a karzaton nagyszámmal jelen volt hölgyek édes keserű könnyűi iga­­zolák, hogy fegyverét jól választá, talált, majd a haza ősi törvényeire hivatkozott s szava dörgött mint fergeteg mely mindent elsöpör, mi haladásának útjában áll, — és az ősz öreg urak, a táblabirák, a ma­gyar alkotmán­yzon megbecsülhetlen institutumai, biztatólag bólinta­­nak fejeikkel igen­t, bajszaikat ingerelten pödrék s jobbjaik önkény­telenül kardjuk markolatáig ereszkedének. A beszéd rövid volt, vagy csak rövidnek látszott, de minden­esetre elég hosszú arra, hogy a szívekben sokáig ki nem irtható nyo

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék