Hölgyfutár, 1863. január-június (14. évfolyam, 1-77. szám)
1863-05-21 / 60. szám
gépileg hulltak alá, a két meredt szem mint tűzgolyók világitanak s a budai várbástyákra látszottak feszitve lenni, mintha kerestek volna valakit. Végre megtalálták, — természetesen csak képzeletben — és szegény öreg arca most végkép eltorzult, annyira, hogy emberhez sem volt hasonlítható. Szemei kidülledtek, balját elébek tartá, mintha még biztosabban akarná a vélt tárgyat látni, a jobb kezét a bástya felé nyújtá, a nélkül, hogy helyzetét változtatta volna, míg a hajó a lánchíd alatt s az alagút homlokzata előtt elsurrant. Ekkor aztán, amint a bástyafoki séták eltűntek szemeink elöl, indulatvihara is épen úgy, amint keletkezett: fokonkint lecsöndesült, ám e nyugalom csak addig tartott, míg délután egy órakor, az Ó-Budáról Pestre visszainduló hajó, fedélzetén hozva az öreget is, a lánchíd alatt ismét keresztülúszott. Az indulatok ugyanazon vad táncot lesték el most az öreg arcának színpadán, talán még kíméletlenebb tombolással, mint menet, úgy, hogy mire szegény a pesti parton kiszállt, végkép kimerült, s csak vastag boltjára támaszkodva volt képes odább vánszorogni. Mióta észrevevék, tizenegy nap utazgatott már szegény öreg a Duna hullámain föld alá, és senki sem tud, kitz — senki sem ismeré. Ki is keresne ily lélekállapotú emberben ismerőst ? és ha találna is, nem vallaná be. Két nap múlva déli 12 órakor igen csinos társasság hajózott a császárfürdőbe, kora ebédre, hogy annál több idejök maradjon a délutánt a Margitsziget hűsítő árnyában elédelegni. Ismeretlen öregünk ezúttal sem hiányzott szerotip öltözetében. Alig bírták már lábai, mégsem mulasztá el ezen utat egy nap is. Ma nagyobbak, gyötrőbbek lehettek fájdalmai, mint eddig, két-szer összerogyott, azt hitték, vége van. — Szegény Romvay! — szólalt meg egy középkorú férfiú. — Ki ? kicsoda ? —• kérdék egyszerre a társaság több nő és férfi tagjai. — Romvay —• válaszolt a kérdésekkel ostromlott. — De ki ez a Romvay ? — folytatá egy éltes mama, neméhez illő kíváncsisággal, és hidegvérűen — igen érdekes egyéniség, már gyakrabban láttam. — Tíz év előtt Budapest legtekintélyesebb kereskedője. — Ah ez derék — vágott közbe a mama, üvegen kezdve szemügyre venni a szerencsétlent — ugyan kérem, beszélje el körülményesen élete történetét. — Szerencsétlen házasság----neje, kiben föltétlenül bizott, kit szive mélyéből szeretett, megcsalá, hűtlen jön... Nem folytaták a kérdezősködést. Néhány percnyi csend állt be, mit midőn a hajó vagy négy ölnyire volt a hídtól, hangos „hah !“ kiáltás s a hullámoknak valamely közidők zuhant tárgy fölötti összecsapása szakított félbe. A szörnyüközés jajveszékléi megingaták a léget; ki esett vagy ugrott a Dunába ? ... ki hiányzik ? — Senki senki ? — Ah igen! a szegény öreg, az őrjöngő,... hol van? igen igen, ő hiányzik, — utána, gyorsan mentsétek meg!... Már késő, elmerült, vége életének, vége szenvedéseinek. Senki sem kisérte figyelemmel, még a mama sem, aki most az elbeszélő szájából lesé az érdekes élettörténetet, senki se látta midőn indulatai által elragadtatva, a hullámok közé rohant, örök nyugalmat keresendő. Itt bizonyára fölleli azt. Esése vagy ugrása közben — mert se az egyiket, se a másikat nem állíthatjuk bizonyossággal, iratcsomót ejtett a padra, az esemény után tömérdek kiváncsi ember futott oda, azt hivék kincs, de csakhamar ott hagyák. Nem volt biz abban se bankjegybe állampapír... kézirat, első lapján e címmel : „Életem története.“ E kéziratból szemeltük ki ezen elbeszélés meséjét, s választandunk talán tárgyat több és hosszabb regényhez. Egy hánykódott élet tükre az, mely gazdag volt gyönyörben, élvezetben, örömben, szerelemben, erényben, kedélyességben szenvedésben, és midőn legragyogóbban sütött napja, az ádáz végzet egy II. Romvay előkelő nemes család sarja. Ősei — a becsületesség typusai — másfélszázadot töltöttek ** megye elsőrendű hivatalaiban, mely polcra ismereteik, a közbirodalom, s a megye szeretete emelé őket, mert ha nem is épen szegények, de sokkal vagyontalanabbak voltak, semhogy pénzzel, korteskedéssel vásárolhatták volna meg állásaikat. Gézát legféltékenyebben nevelék, és nem volt tantárgy, melyben — mint a család állíta — a nagy reményekre jogosító ifjú ne oktattatott volna. Az elemi tudományokat a bölcsészeti, ezt ismét a jogi tanfolyam követé, mely még mindig engedett annyi időt, hogy zenére nyelvekre, úszásra, vívásra is maradjon hetenkint néhány óra. A gyermekből tizennyolc éves ifjú jön, kit midőn a jogból utolsó szigorlatát letéve, a megye örökös főispánja, családjának s főleg érdemekben megőszült atyjának örömöt szerzendő, kinevezési oklevéllel lepett meg, melynél fogva hivatalos esküjét levevő s a megyei tiszteletbeli aljegyzők sorába lépett. Csakhamar otthonosnak érzé magát hivatalában, legnagyobb szorgalommal, bámulatos ügyességgel és kitartással járt el. A fiatal lángész mindjárt feltűnővé tudta magát tenni szerény magaviselete, gyönyörű, rövid, de erőteljes iránya, tiszta nyelve, s a következő években ékesszólása által, melylyel a megyei közgyűléseken szőnyegre került nevezetes tárgyak fölötti vitatkozásokban részt ven. Kölesei mézzel folyó beszédét s Wesselényi dörgő szavát vélé benne hallani a közönség, midőn hivataloskodása harmadik, és igy korának huszonegyedik évében, épen egy igen fontos kérdés vitattatván a közgyűlés zöld asztalánál — mint publicista, először emelte fel szavát. Az idő délután négy óra felé hajlott. E nap az ész és indokok küzdelmének meleg napja volt. Erősen állt a kormánypárt, de még erősebben az ellenzék. A főispán e napon be akará végezni a tárgyat, a karok és rendek türelmetlenkedtek, szónoklatokkal már jól laktak, ebéd után sóvárgott gyomruk. — Szavazzunk! Szavazzunk! — hangzott minden oldalról, még az ellenzéki szónokokat is kelletlenül hallgatták, nagy volt a zaj — hát az ellenvéleményüeket ? Ily körülmények közt került a sor az ifjú Romvayra, ki mindamellett, hogy helyén volt szives esze, nem titkolhatá elfogultságát) — halavány érdekes arccal emelkedett fel helyéről szólni kezdett. — Mégis beszélünk? hangzott egy mély bassus a terem végéről. — Ki az ? ki kelt fel? ugyanaz istenért, elég, elég! kiabálának a terem másik végén. Nagy a lárma, nagy az éhség, a karok és rendek egy része kifelé indult. Azonban zavar nem sokáig tartott, lecsendesült. Azok, kik kifelé indultak, lábujhegyen tértek vissza, egy perc alatt elterjedt a hír, hogy Romvay beszél, első kísérlete, és a roppant termet, mely négyezer emberrel volt zsúfolva, siri csend lepé el, csak Romvay beszéde s a jelen volt tömeg halk lélekzetvétele hallható. Romvay, beszéde közben átszellemült, a haza forró szeretete, az ügy szentsége, melyet szolgált, a tárgy fontossága, melyet vitatott elragadák. Az arc, mely csak imént oly halvány volt, biborszint öltött, szemei kigyuladtak, vére sebesebben lüktetett, mintha szivét és agyát tárta volna fel, hogy gazdag patakban eredjen meg belőlök, ma az eszmék és érzelmek elragadó árja. Előadását majd a természet törvényeivel indokolá s ekkor hangja azon lágy olvadásba ment át, mely a szivek belső rejtekéig hatol, annak húrjait megrezgeti és a karzaton nagyszámmal jelen volt hölgyek édes keserű könnyűi igazolák, hogy fegyverét jól választá, talált, majd a haza ősi törvényeire hivatkozott s szava dörgött mint fergeteg mely mindent elsöpör, mi haladásának útjában áll, — és az ősz öreg urak, a táblabirák, a magyar alkotmányzon megbecsülhetlen institutumai, biztatólag bólintanak fejeikkel igent, bajszaikat ingerelten pödrék s jobbjaik önkénytelenül kardjuk markolatáig ereszkedének. A beszéd rövid volt, vagy csak rövidnek látszott, de mindenesetre elég hosszú arra, hogy a szívekben sokáig ki nem irtható nyo