Hölgyfutár, 1863. január-június (14. évfolyam, 1-77. szám)
1863-06-30 / 77. szám
Petőfi Sándor/1') +) A legnagyobb magyar költő született 1823. jan. 1-én, Pest megye Kis-Kőrös nevű városában, hol atyja, Petrovich István, jómódú mészáros volt. De szülei már a következő esztendőben Félegyházára költöztek át s ott laktak 1830-ig. A csendes kedélyt, hallgatag gyermeket, kinek, szép elméje, zárkózottsága dacára is jókor kitűnt, apja már hat éves korában a kecskeméti evangélikus elemi tanodába vitte. Ott tanult meg olvasni, írni. Szülei 1830-ban átköltöztek Szabadszállásra, őt pedig 1831-ben a szentlőrinci, majd gyönki iskolába küldték. 1834—5-ig a pesti, 1835-től 1838 ig az aszódi evang. tanodákba járt, a jó öregek semmit sem sajnálván öt évi házasság után lett kedves elsőszülöttjüktől. Aszódon zongora- és rajzra is tanították s noha ő mindegyikből csak úgy kapogatott,e futó tanulmányok szépérzékének kifejtésére nem csekély befolyást gyakoroltak, s kivált a festészetet illetőleg, mint ifjúkori barátja és rokona Orlay Petrich Soma állítja, igen jó ítélettel bírt. Ez időtájra esnek első költői kísérletei is Időközben szüleinek vagyoni viszonyait különböző csapások, főleg az 1838 szomorú emlékezetű árvíz nagyon megrongálta, úgy, hogy Sándor tanittatási költségeit is alig tudták kiállani s Selmecen, bol 1838. sept. 1-én a lyceum szónok-költészeti osztályába íratta be magát, kénytelenek voltak egy pimasz kamarai hajdúhoz adni szállásra, kinél családjával egy szobában lakott. De ő derült kedélylyel szenvedte a meg nem szokott nélkülözéseket. Kedves tanulótársának Szeberényi Lajosnak társaságában, szabadidejét olvasásra és költői kísérletekre fordította. Ekkortól maradt fenn „A hűtlenhez“ című első ismert költeménye, mely hangzatossága és természetes eszmemenete dacára más hasonszerű kísérletektől alig különbözik. Vörösmartyt — ki különös kedvence volt — és Kotzebuet váltva olvasgatta, estenkint pedig a tanodai tilalom dacára a Selmecen működő német színészek előadásait látogatta különös előszeretettel Iszákos gazdája nem gyanítván esti kimaradozásai okát s látván, a mint a szegény fiú— kinek annyija sem volt, hogy a karzati belépti dijat megfizethesse — evégre egyes más holmiját adogatja el; mind tanítóinál, mind apjánál tekergéssel vádolta. Az iskolai porban tikogó marjuli agyvelejű professorok formához és földhöz ragadt lelke — mint szokott — minden gondolkodás nélkül hitelt adott az ostoba vádnak s a fél évi vizsgálat alkalmával Sándort mindenből, még a költészetből is prímába, a magyar történetből pedig épen secundába tették, és ez osztályzatot atyjának is megküldötték, holott e kettő már akkor oly kedvenc tanulmánya volt, hogy mindegyiknek szelleméhez bizonyosan többet sejtett, mint professorai. A viszontagságok folytán sötétvérűvé vált apa készpénz gyanánt vette a szükfejű vádat, s fiának levelében tudtul adta, hogy rendetlen és kicsapongó élete miatt róla minden gondját leveszi és sorsára bízza. A nem érdemlett keserűség gyors határozatra bírta a fiú érző lelkét: útiköltség fejében eladta néhány könyvét és ruháját, s 1839- nek egy sivatag februári hajnalán, fehér vászontarisznyát akasztván nyakába, búcsút vett Szeberényitől s Selmecet cél és irány nélkül odahagyta. Pestre érve, azon fogadóban, hova szállani szoktak, apjával véletlenül mindjárd az első nap öszszetalálkozott, de Selmecről időközben történt eltávozását hamarjában nem tudván előtte igazolni, egy ismerősükhöz ment, s a jó öreget előeresztette, maga pedig becsapta rá az utcaajtót s utat vesztett. Aztán egy darabig tartózkodott Pesten s a nemzeti szinháznál mint statista és szerhordó aprólékos alkalmaztatást nyert. A színészeten kívül hajlamai főleg az irodalom felé fordultak s Vörösmarty és Bajza — e két férfi volt eszményképe. Apja hirt vevén Pesten tartózkodásáról, azon szilárd elhatározással jött fel, hogy a komédiások közé keveredett fiút okvetelen haza viszi s tervét végre is hajtotta, noha Sándor útközben is többször vissza akart szökni. Most apja oly meggyőződésben, hogy fiának a tudományokhoz, papi, ügyvédi vagy mérnöki pályához kedve nincsen, minden áron saját mesterségére, a mészárosságra akarta szoritni. De a gondos anyának sikerült egy Aszszonyfán, Vas megyében lakó rokont rábírni, hogy kedvenc fiát magához véve, kivonja az apai szigor alól. Ott töltötte a félbeszakadt tanév hátralevő részét s a szünidőt, Horatius olvasásával és vers-csinálással. De alig pár hónap múlva, közte és bátyja *) A nagy költő legújabb és legteljesebb életrajza. Szerk. *) A „M. S.“ után közt félreértés támadt, s Petőfi annak rokoni indulatában magát csalatkozottnak vélvén, az iskolai év kezdetével Sopronban, hova tanulását folytatni küldték, a lyceum helyett egyenesen a kaszárnyának tartott s Goldner-gyalog ezredi katonának állva, félesztendeig mint újonc Sopronban maradt s a lyceumbeli tanulókkal társalogva, néha a leckékre is bejárt; az őrségen versekkel firkálta be a faköpenyeget s éstenlete, mikor cigány hálótársa elaludt*), szuronyának feje fölött függő karikájába gyertyát dugott s annál olvasgatta a diákoktól kapott könyveket. A következő (1840) év elején ezredéhez Horvátországba, majd Tyrolba, névszerint Bregenzbe küldték. De ő már lelkéből jóllakott volt a sótlan kenyérrel, a sok sanyaruság egészségét megrongálta, s kórházba került, hol egyedüli enyhületet a költészetben és egy emelkedett lelkű katonaorvos jó indulatában lelt, ki kérésére nemcsak könyvekkel tartotta, hanem végleges elbocsáttatását is kieszközölte. Hazaérkeztével két hónapot szüleinél töltött, kik megint a mészárosság tervével állottak elő, miről ő most, serkenő önérzetében, épen nem akarván tudni, Pestre ment, de ott semmi kedvező szellő nem lengedezett, a koszába fogta az országutat Somogyon Veszprémen keresztül Ozora tolnai helyiségben a Szepsi igazgatása alatt ott tanyázó színészekkel megbarátkozva, színészszé lett. Három hónap alatt a társaság felbomlott s Petőfi, bár, mint egy levelében írja, „nem örökre“, búcsút véve Tháliától, a pápai collegiumba jutott. Itt az ifjúsági önképző-társulat buzgó tagjává lett s egy balladájával jutalmat, többekkel pedig dicséretet nyert. Egy pár verse meg is jelent a társaság 1842-ks „Tavasz“ című évkönyvében. Már azelőtt jött volt ki „A borozó“ című költeménye, még családi neve alatt az „Athenaeum“-ban. Ez idő tájt Szebrényihez küldött leveleit így írja alá: jelenleg Petrovics Sándor, tanuló, hajdan Római, színész, jövőben Sió, színész és litterator. — és ez kedélyének később kifejlett szeszélyes játsziságát már meglehetősen jellemzi. De Pápán, tanár Tarcy Lajos lelkes pártfogása dacára is, nyomorúsággal kellett küszködni. Szülei nem segíthették, sem alkalma nem volt, hogy magának tűrhető létert biztosítson s újra színészetre szánta magát. „Művész és költő! —■ írja Szeberényinek — barátom, mint hevülők ! De már rég meg van mondva, hogy én középszerű ember nem leszek : aut Caesar, aut nihil. Ne nevess ki, ha bolondokat beszélek.“ S csakugyan még azon évi november elején beállott Szabó József Fehérvárit működő — mint maga írja, derék — színtársulatába ; időközben, december végén, Pesten is megfordulva, Penegei Kis Pál név alatt, mint Petőfi megbízottja, szert tett Vörösmarty és Bajza ismeretségére, kiknél költeményei figyelmet gerjesztettek. Vörösmarty a Petőfi név alatt valami régibb szót vélt rejteni; de szinésztársai nem hitték, hogy az „Athenaeum“-ban a fennebbi két név alatt megjelent verseket csakugyan ő írta. Szabó társaságánál sok ármránynyal is volt kénytelen küzdeni s nem kevés bajába került, mig jutalomjátékára hő vágyai tárgyát, Learben a bohóc szerepét megkaphatta. „Gyakran jajdulok fel — igy szól Bajzához versei mellett küldött levelében : — Isteni művészet, mert ördögök papjaid !“ Ebből látszik, mily holúan vette akkor a színészetet. Az 1843-as országgyűlés megnyíltával nyugtalan szelleme és jobb kilátások reménye Pozsonyba vezette, de Fekete Gábor ott mulató színésztársaságában a tagok fölös számmal lévén, nagy szükségében kénytelenül volt a Záborszky- féle országgyűlési közlemények másolásával keresni kenyerét s annyi módja sem volt, hogy e lélekölő foglalkozást abbahagyva, más színtársulathoz indulhasson. De a múzsa védangyal gyanánt őrködött fölötte, s Bajza tanácsára a népdalokat is elkezdte mértékben írni, először a „Távolból“ című gyönyörű versével. A másolgatás már szemét és mellét igen megrongálta, mikor szerencsére megismerkedett Vahot Sándorral, ez Pestre rándulva, tőle Bajzához, — ki az ifjú költő sorsa iránt eleitől fogva legnemesebb részvéttel viseltetett — levelet hozott s egyszersmind részére, bár tudta nélkül, az Athenaeum körében aláírási ívet nyitott, melyen mintegy 30 pft gyűlt össze. Az adakozók : Vörösmarthy, Vörösmarthyné, Bajza, Bajzáné, Vahot Sándor és jegyese, ennek atyja stb. voltak. Evvel segítette ki magát Pozsonyban. Akközben Lisznyaival *) A katonáknak kettesével kellett hálni egy ágyban. 611