Honderü, 1844. január-június (2. évfolyam, 1/1-26. szám)
1844-03-23 / 12. szám
életünk’ elemeit igazán művészileg, egy néptenger fog benneteket körüláradozni, olly bizonyosan, mint a minő legények lesztek lelke’ közepébe találni a magyarnak. Azonban a Tisztújítás, Szökött katona és Két pisztoly’ szerzőinek érdeme nem, csupán abban áll, hogy alkotmányos életünk’ mélyéből ügyesen tudának meríteni, hanem hogy elég szerencsések valának a pillanat’ intését megérteni, s a napi érdekeknek igazán elevenére tapintani. A körülmények’ szerencsés összehatása úgy hozta magával, hogy mi most talán egy új szinészeti korszak hajnalát éljük, mellynek fölvirasztásában a legmunkásabb okok’ egyike bizonyára Szigligeti; ki mint legtermékenyebb és leggyakorlottabb szinköltőnk, a dolgok mostani logikája szerint magát naponta jelentékenyebbé teendi. Azon fordulat, mellyet ő a történeti komoly pályáról a Vaudeville’ mezejére tön, melly őt a múltból a jelenbe röpíté, valóban életének legszerencsésebb ötlete, talán végzetének intése gyanánt tekinthető. Én őt azon ügyes színészhez hasonlítom, kinek kezében bármiféle szerep sem válik ugyan haszonvehetlenné, de mégis egy véletlenség mutatja ki neki valódi szakkörét, mellyre voltaképen hivatva van. Moliére, mint színész, egész szenvedelmével a komoly szerepszakon függött, holott arczjátéka legtragikaibb helyeken legkomikaibb alakot és kifejezést von magára. Megyery mindenképen Belizárokat kívánt játszani, melly Belizárok magokban véve nem voltak ugyan elvetendők , de mennyire letörpülének mégis csak egy Tót Marczita mellett! Ha ki fáradságot vesz magának az előbbeni Szigligetit a mostanival, különösen a Két pisztoly’ írójával összemérni , imént kimondott véleményemet igazolva fogja találni. Minélfogva Szigligeti szerepének, mellyet színészetünk történetében játszik, valódi szaka még csak most következik. Soha sem volt az ő állása komolyabb, színügyünkkel szemközt, mint jelenleg , és mégsem volt ő soha erősebb, föladatával szemközt, mint épen most. Köszönet a francziának azon Vaudeville nevű sziniskoláért, melly a tragicomicum’ szélsőségeinek olly tágas mezőt nyitott, mig a színészet’ homlokára dalvirágokat fütöget , mert alkalmat adott szinköltészetünknek is, népéletünk’ elemeit ezerféle színezeteikkel, dalaink és tánczainkkal egyetemben, szinművészetünk’ kertjébe átültethetni. És olly költői természetű népsajátságainknak milly gazdagsága rejlik úgy szólván ismeretlenül a magyar vidékeken, melly mint meg-