Honderü, 1845. július-december (3. évfolyam, 2/1-26. szám)
1845-09-30 / 13. szám
S eljátsza most legkedvesb hangművem’, (És, mint tud ő, látnátok, játszani !) Milly untató, kiáltok, Istenem ! S elfordulok é s elhalnak ujjai. Hogy szenved ő. (szenvedjen.) jól tudom, Azt véli, érte majd szomorkodom ? És kér, daloljak? mit? nos! szívesen, És kezdek ollyan átkozott vígan, Mint lepke a virágon énekem, 251 — S szemem kacsingat mással untalan. Elsápad ő s felugrik és kaczag ; Tessék kisasszony, szép öhtül, szabad. És whistezünk ; s ha hozzám szól szeme, Mosolygva sorba rendezem hajam , ítélet áll minden tekinteten, Vérét fagyasztja mindenik szavam. S midőn tovább színlelni nem bírok : Magam szobámba zárom, és sírok. HIADOR. A LÁNY TAVA. TÖRTÉNETI NÉPBESZÉLY. zok előtt, kik Zemplént nem ismerik, hadd fessem , néhány igénytelen vonással, annak regényes tájait. Az utas a legtarkább tájrajzokat, a képzett eszményi színeiben változó legkiesb hegységeket látja szemei előtt, egy mindenható kéz hatalmas rendezése szerint szétültetve. Az ismert nektáréról világhírű Hegyaljai lánczai Zemplénben nyúlnak el. Ha a vándor a történeti érdekű Szerencs városától Zemplénnek Négyeshegy alatt nyugvó székvárosához S. A. Újhelyhez közeledik — a természet egységéből egy külön álló részt vél elszakítva, melly lelkét a legfensőbb gyönyörérzet körébe varázsolja. Balról a szőlőmivelet arany reménynyel kecsegtető hegyek alatt haladsz, miket az istenség’ másod lakhelyének, az összes természet’ nyugpárnájának vérnél, s mellyek simán magasra emelkedő fekvéseikben, mint menyegzői ágy, a jótékony napot csalják zöld leplek alá. Jobbról kies rónán nyájas s megelégedést mosolygó falvak terülnek el, miknek smaragdzöld rétjein a természet aranyvirágai közt a Bodrog kígyózik ezüst hullámival. A városhoz közeledvén, a szőlők’garádjait zölddel hímző fák’ levelein a harmat’ kistály csöpjei, mint megannyi gyöngyszemek játszanak a felkelő nap arany sugaraival. Ha utadat vihar s fergeteg nem kedvetlenítik, a völgyekben nyugvó csúcsos tornyokból a szelíden szárnyaló sephir halk hullámin rezgő ezüst hangok bájolnak el; lelked húrjai a természet’ihletésének engednek, s a teremtés’ isteni művét hited’ talapján kétely nélkül imádod. E bájos útvonal Szerencstől Újhelyig mindig újabb gyönyörélvvel kínálkozva fejüik, s ott mint a teremtés’ munkája, nagyszerűen végződik.. 1834. nyárutól 6 kán alsóbb iskolai tanulmányaimat a kassai tanodákban bevégezvén, a Hegyaljának leirt vonalán Zemplén’ egyik legkiesb falujába, szüleim’ körébe, Szőlőske helységbe térek. Az iskolai szünidőt honi részint tanulás, részint festészet, s más egyéb hajlamom szerinti foglalatosságok élvei közt apadhatlan gyermeki megelégedéssel töltöm ; ollykor pedig kedvencz mulatságot a halászat nyujta; csolnakra kerekedünk t. i. s Pál öreg szolgánk’ kíséretében, kézi hálókkal ellátva, a Bodrog’ folyóját halak’ maszlagoltatásával kisértettük meg. Illy czélból szállánk csolnakra néhány nappal elutazásom előtt is. — Az ég derült volt, a Bodrog sima tükrét evezőnkön kívül legkisebb fuvalom sem mozgatá ; mindenütt csend vala , csak az emésztő századok’ viharai alatt romnak indult egyház’ tornyáról hangzók le a Bodrog’ partjaitól visszavert ezüst hang, az egyszerű falu’ népét esti imára összegyüjtendő. — Még egy órai szünet kell, mond Pál, a maszlaglabdacsók’ elszórása után, hogy a tébolyodott halak a víz’ színére feljőjenek, addig tán mi is az egyházba mehetnénk! — Egyházba Pál? kérdém az öreget, hiszen Istent itt is dicsérhetjük, hallván a templomban éneklők’ szent hangjait. — Amint tetszik, viszonzá Pál, de alig hiszem hogy mulatságunkat a vihar meg ne zavarja. Nézze csak ön, az újhelyi magas hegy formaitól fekete fellegek vonulnak határunk felé. Pedig a mérget a Bodrog legfélelmesebb helyén ,a lány’ tavában szórtuk el. Uram irgalmazz ! sohajta Pál, ezen része a folyónak bor- ------------------------------------------