Honderü, 1845. július-december (3. évfolyam, 2/1-26. szám)
1845-07-29 / 4. szám
— 62 A NÉGY TARKA. (Vége.) e ne rólam beszéljünk, szóljunk Lila kisaszszonyról s házasságáról. Én még keveset tudok, de eleget hogy mindent megtudhassak. Hol fog a legközelebb időben mulatni ? — Tomáron. — Ott megtudja, mit cselekedjék, addig is az Isten áldja meg. Talán intenem sem kell, hogy mindenütt hallgasson Zöld Marczivali ismeretsége felől. A haramia, mielőtt a csodálkozó Tomáry többet kérdezhete, távozék. IV. Néhány nap múlt el, s Tasnay György’ házában, látogatáson levő jövendő ipa’ tiszteletére, fényes lakoma volt, mellyben a szomszédság’ minden földesura részt vett, de mivel a háziúr még nőtelen vala, csupán férfiak valónak vendégei, s az esteknél ülő társaság annál zajosabb. Egy idegen lépe a szobába, ki előbb már az inas által mint épen most érkező utas jelentetvén, mindnyájok’ figyelmét magára vonó, termete erős vala s idomzatos, arcza férfias, s öltözete helyhez és időhöz mérve szinte divatos. — Barátom uram — szóla a háziúrhoz— az estve idegen földön háza előtt ért rám, s azt gondoltam, megsérteném az igaz magyart, ha házába nem térnék vendégül. — Hozta Isten — felesé az — kihez van szerencsém? — Én Barna Pál vagyok Csanád vármegyéből, s főispánjok’fényes installatiójára jöttem. — Örülök, de nagyon sietett barátom uram, az még csak egy hét múlva lesz. — Addig rokonaimat látogatom. Válaszoló az idegen olly hangon, mintha otthonos lenne a háznál, és Tasnay’ ajánlatára helyet foglalt a dúsan rakott asztalnál, s legott olly megszokottan vegyült beszédbe, hogy senki sem kételkedhete illy társaságokbani járatosságán. — Uraim, ha jól hallám, midőn beléptem, Zöld Marcziról volt szó , ha valaki látta őt, nézzen meg engem is jól, hasonlítok-e hozzá, mert ma egy kereskedővel beszéltem, kit megszedett, s arczát az enyémmel nagyon egyidomunak találta. — Bizony van egy kis hasonlatosság — szóla az idegent jobban megtekintve Igazy — én igen közel s jól láttam őt, s azóta nem is tartom olly gazembernek, mint előbb. — Furcsa dolog lenne, ha helyette elfognának, de szinte nem bánnám, a tréfának mindig barátja voltam. Azonban uraim félbe ne szakaszszák a mulatságot, folytassák beszédüket, mintha itt sem volnék, vagy még inkább mintha mindig itt lettem volna. — Igaz, uraim, ki akar fogadni? kérdé Igazy, ki az egész gyülekezettel egyetemben már érmellyéki kedvben látszék lenni. — Még a feltételt sem tudjuk. Viszontá egy vendég. — Hallják tehát, négy lovat vettem Pesten, s azóta zárva tartom Igazon, hogy a napvilágon kívül idegen ne láthassa, s ki ígéri, hogy szebb lovakkal jő a beigtatásra, annak kétezerét teszek egyre. — Hallgatnak, hát annyira elfajult Magyarország, hogy senkinek sem volna derék négy lova? Folytató Igazy. — Vejem uram, gondolom, szerzett magának szép lovakat, mellyeken leányomat haza vigye, ha úgy nincs s nem fogad, nem hiszem hogy valaha szerette volna Lilámat. — Hallja barátom uram — suga a mellette ülő Tasnaynak Barna Pál — fogadjon, különben baj lesz. Láttam az öreg ur’ lovait Pesten, szép dögök, de magamnak is van négy perem, azoknál szebb, s ha kell, szolgálok vele.