Honderü, 1845. július-december (3. évfolyam, 2/1-26. szám)

1845-07-29 / 4. szám

— 62 A NÉGY TARKA. (Vége.)­ e ne rólam beszéljünk, szóljunk Lila kisasz­­szonyról s házasságá­ról. Én még keveset tudok, de eleget hogy mindent megtudhas­sak. Hol fog a legköze­lebb időben mulatni ? — Tomáron. — Ott megtudja, mit cselekedjék, ad­dig is az Isten áldja meg. Talán intenem sem kell, hogy mindenütt hallgasson Zöld Marczivali ismeretsége felől. A haramia, mi­előtt a csodálkozó Tomáry többet kérdezhe­­te, távozék. IV. Néhány nap múlt el, s Tasnay György’ házában, látogatáson levő jövendő ipa’ tisz­teletére, fényes lakoma volt, mellyben a szomszédság’ minden földesura részt vett, de mivel a háziúr még nőtelen vala, csupán férfiak valónak vendégei, s az estek­nél ülő társaság annál zajosabb. Egy idegen lépe a szobába, ki előbb már az inas által mint é­­pen most érkező utas jelentetvén, mindnyá­­jok’ figyelmét magára vonó, termete erős vala s idomzatos, arcza férfias, s öltözete helyhez és időhöz mérve szinte divatos. — Barátom uram — szóla a háziúr­hoz— az estve idegen földön háza előtt ért rám, s azt gondoltam, megsérteném az igaz magyart, ha házába nem térnék vendégül. — Hozta Isten — felesé az — kihez van szerencsém? — Én Barna Pál vagyok Csanád vár­megyéből, s főispánjok’fényes installatiójára jöttem. — Örülök, de nagyon sietett barátom uram, az még csak egy hét múlva lesz. — Addig rokonaimat látogatom. Vá­laszoló az idegen olly hangon, mintha ottho­nos lenne a háznál, és Tasnay’ ajánlatára he­lyet foglalt a dúsan rakott asztalnál, s leg­ott olly megszokottan vegyült beszédbe, hogy senki sem kételkedhete illy társaságokbani járatosságán. — Uraim, ha jól hallám, midőn belép­tem, Zöld Marcziról volt szó , ha valaki lát­ta őt, nézzen meg engem is jól, hasonlítok-e hozzá, mert ma egy kereskedővel beszél­tem, kit megszedett, s arczát az enyémmel nagyon egyidomunak találta. — Bizony van egy kis hasonlatosság — szóla az idegent jobban megtekintve Iga­­zy — én igen közel s jól láttam őt, s azóta nem is tartom olly gazembernek, mint előbb. — Furcsa dolog lenne, ha helyette el­fognának, de szinte nem bánnám, a tréfának mindig barátja voltam. Azonban uraim félbe ne szakaszszák a mulatságot, folytassák be­szédüket, mintha itt sem volnék, vagy még inkább mintha mindig itt lettem volna. — Igaz, uraim, ki akar fogadni? kér­­dé Igazy, ki az egész gyülekezettel egye­temben már érmellyéki kedvben látszék lenni. — Még a feltételt sem tudjuk. Viszon­­tá egy vendég. — Hallják tehát, négy lovat vettem Pesten, s azóta zárva tartom Igazon, hogy a napvilágon kívül idegen ne láthassa, s ki ígéri, hogy szebb lovakkal jő a beigtatásra, annak kétezerét teszek egyre. — Hallgat­nak, hát annyira elfajult Magyarország, hogy senkinek sem volna derék négy lova? Foly­tató Igazy. — Vejem uram, gondolom, szer­zett magának szép lovakat, mellyeken leá­nyomat haza vigye, ha úgy nincs s nem fo­gad, nem hiszem hogy valaha szerette vol­na Lilámat. — Hallja barátom uram — suga a mellette ülő Tasnaynak Barna Pál — fogad­jon, különben baj lesz. Láttam az öreg ur’ lovait Pesten, szép dögök, de magamnak is van négy perem, azoknál szebb, s ha kell, szolgálok vele.

Next