Honderü, 1845. július-december (3. évfolyam, 2/1-26. szám)
1845-08-12 / 6. szám
115 sem, s onnan rövid pihenés után tovább ügetve, sajnálva mulasztom el bővebb megismerését ez érdekes városnak, melly lámpavilágnál igen jól vette ki magát. Szerettem volna különösen a kórházat megtekinteni, mellynek Korompán ismerni tanultam érdemes igazgatóját átalánosan dicsértetni hallottam. Hajnalban érkeztem meg Pozsonba, honnan a nem soká leindult Gőzösön Pest városába érkezem, hol a hölgyeknek szánt drága laptársakat nagyon öszszeröffenve leltem a Honderű ellen. Egy Petőfi nevű kis borzos legényke, kire jóbarátjai erőnek erejével ráfogták, hogy ő nagy ember — különösen jól mulata a Honderűre írt legújabb pasquilusával; ez a derék fiú annyira vitte a petőfieskedést, miképp elég naiv volt geniális verseiben saját szájával bevallani, hogy„őt — míg éhezett — aranynyal fizette verseiért a Honderű, miért is aztán hálából most, midőn kezd lenni hogy mit egyék, irgalom nélkül elgázolni indult1 (már a nagy Petőfi a kis Honderűt!) Est il mesquin ce petit drole lá! Ekkép némelly collega urak. Vigasztalásul azonban illy rettenetes fájdalmak ellen néhány mostani nyilatkozatokat is találtam asztalomon , mellyek közöl a lelkes Schwarzenberg herczegnek hozzám intézett s ama minapi levelemben érintett tárgyra vonatkozó néhány szívélyes sorait— addig is mig a Honderűbe igtatott levelemre küldendett válaszát veled közleni alkalmam leend — ezennel berekesztésül már csak azért is lemásolom, nehogy olly egyénkékkel kellessék azt befejeznem, mint minek a dominus V. I., a dominus P...fi, az E, meg bizonyos komáromi R... T... István és több efféle tetősül talpig komisz fráterek. Ő herczegsége levele igy szól: ,Nagyrabecsült barátom ! Igenigen érdekes keményféle ívtegre máriavölgyi csarnokomban fog e napokban pompázni, gyakran és kedvesen emlékeztetve mostani birtokosát miként a szeretetreméltó adományozó vagy a vele töltött kellemetes órákra. Épen most izzadok egy magyar megköszönő levél körül, melylyet pótlólag fogok önnek megküldeni, bátor saját férfiasán őszinte nyelvemen mégis csak talpraesettebben tudom festeni érzetim’. Egyébiránt ugyanazt különböző nyelven , különböző szókkal , és különböző időben el lehet mondani a nélkül, hogy azáltal a változatlan őszinte értelemnek — melly a változatos kitételek’ alapjául szolgál —velejéből, magvából a legkisebbet is elvegyünk. Hogy tehát kegyednek olly sok ízben és olly barátilag kimondott szives véleményeérti köszönetem soha végét ne érje, meg kell hogy említsem még azon érdekes, és rám nézve fölötte hizelékeny czikkét, mellyet csöndes és igénytelen Máriavölgyemnek s a benne lakó remetének szentelt a Honderű. Adná Isten, mikép saját hatóságában is ugyanazon barátságos indulat és elismerésre talált volna , mellynek a szép Magyarország’ minden részeiben, mikép osztályainak mindenikénél több mint egy negyed század óta örvendeni szerencsés; hálásan marad ez szivébe vésve, s egy olly dicső emléket képez, mit egyes, kevesbbé örvendetes tapasztalatok zavarni nem képesek. Éljen szerencsésen kedves barátom , s ha még valaha időt, alkalmat s egy ön előtt már ismert utat is találand: örvendeztesse meg újra látogatásával a kegyedet őszintén becsülő máriavölgyi remetét.“ Adieu ma bonne Emilie! au revoir! P. H. L. DEÁK FERENCZHEZ. Emléklap. Szivednek emberiség’ szent joga — Elmédnek a tusára ébredett hon — Őszinte higgadt szódnak a király Használja kincseit, s egy dicsőbb utókor Megtörhetetlen lelkedést. Hadd légyen áldva hát az emberiség — A szent hon’ a király’ s utókor’ Nevében a Tiéd dicső Deákunk. • Tisztelni kit meg nem szűnünk soha ! Pesten, tavaszutó’ 21. 1845. Petrichevich Horváth Lázár.