Honderü, 1846. január-június (4. évfolyam, 1/1-26. szám)

1846-03-24 / 12. szám

222 — ollyasmit nem nyilvánít, mit nem érez av­­­agy gondol. Tettetést nem ismer. A sze­relmes szerelmek tárgyát saját lényének e­­gész átadásával akarja boldogítani. Ő nem kereshet tetszőséget más egyéb, mint sa­ját egyéniségének kifolyásai által. És hogy­ha bizonyos, általa nem birt erények’ kül— csillámával sikerült neki tetszést kivínia, az miként nyugtathatná meg szerető szi­vét? Hisz fájdalommal kellene értenie, hogy e hajlam nem őt, hanem a hazudott képet illeti, mellyből tehát a szerelem’ szo­ros ragaszkodását, gyöngédségét, üdvét soha sem várhatja kifejlődni. A boldogság, melly után vágyódik, a legvalódibb, mit az élet fölmutathat : miként építhetnék tehát a csalódás, a képmutatás’ múlékony alap­jára a boldogság’ templomát? A megcsalást követő önvád sehol sem éreztethetik olly mélyen, mint a szerelem’ gyöngéd érzeteiben. De a szerelem’ gyön­gédségének egyik jellemvonása, minden ébredő álság’ visszautasításában s annak helyet nem adásban áll. A szerelmes min­den hibáival együtt adja át magát, de szent tökéletével is e hibák’ kiirtásának. Hisz mi­ként maradhatnának azok elrejtve? A sze­relem nem képes a csalódás’ keserű fáj­dalmai’ eszközlésére! Még csak legközö­nyösebb dolgokban sem tűrhet a lakossá­got s tettetést. Ki szivét felnyitá, ki kelle egyszersmind keblének egész világát tárnia. A szerelem nem hiz­elgő. Hízelgé­sek a csábítás’ fogásai, mellyek a szív’ megvesztegetésére czéloztatnak. Saját ön­ző czéljai vannak, mellyeket a valódi sze­relem nem ismer. Olly kegymutatások’ va­dászata ez,mellyekbe a szív nem adja meg­egyezését. A hiúság leiztasíttatik általuk, hogy mint vak eszköz használtathassák. Kit az ember valódilag becsül, annak lehetlen hízelegnünk. Ki hízelgések által akar győzni, ön­erőibe kevés bizodalmat vethetett, s mint­egy tanúsító vallomása annak, hogy sze­mélyes jelességeitől mit sem várhatni. Olly emberek, kik ál vagy túlzott di­­csérgetésekkel túlfinom udvarias viselettel szerencsét tesznek a más nemnél, ingatag s legkevésbbé biztos jellemüek, követke­zőleg valódi szerelemre aligha képesek. A hízelgéssel mindig bizonyos szemtelenség párosul, melly a valódi szerelem­ finom íz­lését sérti. Mindezek mellett a szerelemnek mégis megvannak saját titkai. Habár tettetésre soha sem szorul, mégis némelly dolgokat el kell titkolnia. Maga a kedves előtt is soknak kell még titokban marad­ni , míg a viszony tökéletes érettségre nem jutott. Némelly érzeményt, melly ked­vesnének szivét megindítja, önmagának kell kitalálnia. Mielőtt az ajk megvallaná, már vonásaiból, viseletéből olvasnia kellett. Ha a szerető nő férjének mindent megmonda­na, gyakran női gyöngéd érzelmei sértet­nének meg, s némelly kellemes meglepe­tés lehetleníttetnék. Hanem sem elzárkó­­zottság, sem bizalmatlanság, mi a szere­lem’ titkait őrzi. Titkai a szerelemnek leg­inkább csak azért vannak, mert órájuk még nem ütött, midőn kinyilatkoztatásuk által, élvezet eszközöltethetik általuk. Hisz a sze­relemnek még önmaga előtt is vannak tit­kai. Szívélyünkben sok ollyasmi történik, mit magunk sem értünk s érteni nem is a­­karunk. Érzelmeink közt ugyanis vannak némelly rejtélyesek, de e rejtélyes külsőt édes örömmel elsziveljük, minthogy ép ez által fölötte emelve van érdekük. [(Folytattatik.) —­­ EMLÉKLAPOK EGY FŐRANGÚ HÖLGYHEZ. XXXIII. Tovább! tovább ! — lelkem borongni vágyott. És elhagyám a szűk földet, világot; Körültekintők, — temetőbe’ voltam. Önkényt leestem, és imádkozom : Legyen boldog hölgyem, szabad hazám, S kit földbe ástam, üdvözülve holtam ! — És szétrepedt a mennynek boltozatja, Szememhez kaptam — ott az Isten’ arcza!

Next