Honderü, 1846. január-június (4. évfolyam, 1/1-26. szám)

1846-05-05 / 18. szám

343 — Könyzápor, mellyet bánat hajt, Szél, mellyet emberszív sóhajt. Hiába minden ; szellem, bűn, erény : Kincsen remény! II. Hallátok a mesét : a népnek Atyái voltának, S a mint atyáik vétkezének, Ők úgy hullottanak : A megmaradt nép felsüvölt: Törvényt i s a törvény újra ölt. Bukott a jó, tombolt 3 gaz merény: Nincsen remény! III. És jöttek a dicsők, hatalmas Lábok törvény felett. Volt munka : pusztított a vas! S az ember kérkedett. S midőn dicsői vesztenek, Bajában egymást marta meg. S a hír ? villám az ínség éjjelén : Nincsen remény ! IV. És hosszú béke van s az ember Rémítő szapora, Talán hogy a dögvésznek egyszer Dicsőbb legyen tora : Sóvár szemmel néz ég felé, Mert hajh! a föld az nem övé, Neki a föld még sírnak is kemény: Nincsen remény ! V. Mi dús a föld, s emberkezek még Dúsabbá teszik azt. És mégis szerte dúl az éhség S rút szolgaság nyomaszt, így kell-e lenni ? vagy ha nem, Mért olig idős e gyötrelem ? Mi a kevés ? erő vagy az erény? Nincsen remény ! VI. Istentelen frigy van közötted, Ész és rész akarat! A butaság dühét növeszted, Hogy lázítson hadat. S állat vagy Ördög, düh vagy ész, Bármellyik győz, az ember vész : Ez őrült sár, ez istenarczu lény ! Nincsen remény ! VII. Az ember fáj a földnek , olly sok Harcz-­s békeév után A testvérgyűlölési átok Virágzik homlokán ; S midőn azt hinnők, hogy tanul, Nagyobb bűnt forral álnokul. Az emberfaj sárkányfog-vetemény : Nincsen remény, nincsen remény! VÖRÖSMARTY. —+1*4*— A MŰVÉSZ LEÁNYA. (VÉGE.) — Eh csalfa a sors, nyomom az élet, önző a világ. — De én nem azért jöttem önhöz gróf úr, hogy itt elmélkedjem az é­­let és világról, s hogy panaszkodjam a köl­tészet’ nyomorairól, nem------­— Hisz megvan a költészetnek is a maga jobb oldala. — esék a beszélő’ sza­vába a gróf — míg más lelke’ fájdalmai­val s szíve’ kínzó érzéseivel küszködik, addig a költő édes dalba fűzve, szivet e­­melő , lelket mennybe varázsló ábrándok közt panaszolja le, mint zengő csattogány, szerelme’ bánatát, míg vagy enyhülést s viszont szerelmet nyer, vagy — — Vagy szíve megreped! — fejezé be Armand keserű mosolylyal. — De hagy­juk ezt gróf úr ! — Feleljen őszintén kér­déseimre, ön mátkás ugy­e? — Igen. — Ha jól hallám, még e héten ülendi menyekzőjét a de Ligny marquisné’ leá­nyával, a bájos Gabrielával, nemde? — Három nap múlva lesz esküvőnk. De miért kérdi ezt Armand? Ah sejdítem, tán arámnak kedveskedni akar üdvözlő stanzákkal? — igen helyesen, — számít­hat — — — Gazdag jutalomra, akarta mondani. Köszönöm, nem szorultam még arra, hogy hazug hízelgésekkel pénzt kolduljak. — Szereti-e ön szép mátkáját? — Milly furcsa kérdés, ha nem sze­retném, hát miért venném nemül? — De az most a legutósó kérdés szo­kott lenni a házasságban, — folytatá Ar­mand gúnyosan — eléggé tapasztalhatni, hogy a mostani divatházasságok nem e­­gyebek mint kiszámított hideg kalmári köt­

Next