Honderü, 1846. július-december (4. évfolyam, 2/1-26. szám)

1846-12-08 / 23. szám

.Qh 23. SZÁM. KEDD. TÉLELO’ 8. 1846. Ha denevérek magukat szétterjesztik, és álszárnyaikkal körülrepdesve, lármát ütnek, nincs egyébre szükség — mint gyertyavilá­got gyújtanunk; a denevérek eltűnnek! Van­nak denevérek, kik nem méltók, hogy elűzé­sük végett csak egy gyufácskát is elégessünk.­­ Szárnyaik olly lankadtak, hogy tovább nem repülhetnek, hogy repkedéseikkel minket há­borgatni nem képesek. Nekünk, jó tanár! olly denevérrel van dolgunk, mellyért nem fölösleges szövétneket gyújtani — meggyuj­­tani az igazság’ szövétneket lobogó lángjá­val az észnek, általa az előítéletek’ sivár és rémes éjszakáját földerítendők és elriasz­­tandók a szegény denevért, melly magát gyöngéd, tarkatollas madárnak tartatni sze­retné, de melly mégis* csak döledező várak’ homályos és odvas helyein tenyész, és a sza­badság’ énekének, az igazság’ csodateljes napjának csak ellenkezőjét szereti — a sö­tétséget — a fagyos és nedves szolgaságot. Ön alig hiendi nekem, ah mit! Ön en­gem pedánsnak fog tartani, ki a nagy gon­dolatokat, szent érzelmeket gáncsröffel mé­ri; ki az elenyészett köd’daczára a lángoló, már­is melegítő nap’ föltámadását látni nem akarja; ki még fényes hajnalhasadtával is lámpát gyújt magának, hogy bágyadt olaj­fényénél a világot más alakban lássa, mint­­ minőnek az valósággal szemébe tűnik ; olly embernek, kit a sürgés’zaja egészen meg-Gyülősét, irigység, kajánság, az álnok­ság’ minden neme, dühösség és boszuvágy — ezek azon fúriák, mellyek minket az iró— zavart, vagy ki jéggé fagyott vérével, ö- asztalhoz uszítanak, mellyek a tollat keze- MWM i Jls WM IRODALMI LEVELEK DR. LAUBE HENRIKHEZ LIPCSÉBEN. X. römüres szivével a — már régente sírba temetett múlthoz tartozik, és ki a sebes mű­­ködő jelenre, melly zajongó szilajsággal egy dicsőségteljes jövő’ számára alkot és cselek­szik, fényvesztett, megkövesült szemeket me­reszt — mellyek már mit sem tudván ma­gukba ölelni, a lélek’ haszontalan eszközei­vé lőnek. Nem, illy ember én nem vagyok!! De gyakran rosz levegőt kell szívnunk! A világ sokszor olly kicsinynek látszik előt­tünk, mint egy vakandturás, és szinte ne­vetni szeretnénk, ha az emberek pofájukat felfújván, a vakandturást sarkaiból kiemelni akarnák; ha ezen jó emberek az ab­ez­ét tanulni kezdvén mindig csak a­z-ét riadoz­­zák, a nélkül hogy tudnák , hogy minden dolognak csak kell valami kezde­tének lenni, mielőtt végéhez jut­hatna. Alig ülök meleg kamrámban lámpám’ s szürke világa előtt— a sok nagy szellemek’ fehér, sima mellszobraik kisértetek gyanánt lebegnek körül — miközt valamelly sivár tömkelegtől riasztatom föl, és minél tart­­­kább, minél iszonyúbb és hajmeresztőbbé válik e tömkeleg, annál világosabban isme­rem meg, annál tisztább és derültebben lá­tom árva hazáink irodalmi zűrzavarát.

Next