Honderü, 1846. július-december (4. évfolyam, 2/1-26. szám)
1846-12-08 / 23. szám
.Qh 23. SZÁM. KEDD. TÉLELO’ 8. 1846. Ha denevérek magukat szétterjesztik, és álszárnyaikkal körülrepdesve, lármát ütnek, nincs egyébre szükség — mint gyertyavilágot gyújtanunk; a denevérek eltűnnek! Vannak denevérek, kik nem méltók, hogy elűzésük végett csak egy gyufácskát is elégessünk. Szárnyaik olly lankadtak, hogy tovább nem repülhetnek, hogy repkedéseikkel minket háborgatni nem képesek. Nekünk, jó tanár! olly denevérrel van dolgunk, mellyért nem fölösleges szövétneket gyújtani — meggyujtani az igazság’ szövétneket lobogó lángjával az észnek, általa az előítéletek’ sivár és rémes éjszakáját földerítendők és elriasztandók a szegény denevért, melly magát gyöngéd, tarkatollas madárnak tartatni szeretné, de melly mégis* csak döledező várak’ homályos és odvas helyein tenyész, és a szabadság’ énekének, az igazság’ csodateljes napjának csak ellenkezőjét szereti — a sötétséget — a fagyos és nedves szolgaságot. Ön alig hiendi nekem, ah mit! Ön engem pedánsnak fog tartani, ki a nagy gondolatokat, szent érzelmeket gáncsröffel méri; ki az elenyészett köd’daczára a lángoló, máris melegítő nap’ föltámadását látni nem akarja; ki még fényes hajnalhasadtával is lámpát gyújt magának, hogy bágyadt olajfényénél a világot más alakban lássa, mint minőnek az valósággal szemébe tűnik ; olly embernek, kit a sürgés’zaja egészen meg-Gyülősét, irigység, kajánság, az álnokság’ minden neme, dühösség és boszuvágy — ezek azon fúriák, mellyek minket az iró— zavart, vagy ki jéggé fagyott vérével, ö- asztalhoz uszítanak, mellyek a tollat keze- MWM i Jls WM IRODALMI LEVELEK DR. LAUBE HENRIKHEZ LIPCSÉBEN. X. römüres szivével a — már régente sírba temetett múlthoz tartozik, és ki a sebes működő jelenre, melly zajongó szilajsággal egy dicsőségteljes jövő’ számára alkot és cselekszik, fényvesztett, megkövesült szemeket mereszt — mellyek már mit sem tudván magukba ölelni, a lélek’ haszontalan eszközeivé lőnek. Nem, illy ember én nem vagyok!! De gyakran rosz levegőt kell szívnunk! A világ sokszor olly kicsinynek látszik előttünk, mint egy vakandturás, és szinte nevetni szeretnénk, ha az emberek pofájukat felfújván, a vakandturást sarkaiból kiemelni akarnák; ha ezen jó emberek az abezét tanulni kezdvén mindig csak az-ét riadozzák, a nélkül hogy tudnák , hogy minden dolognak csak kell valami kezdetének lenni, mielőtt végéhez juthatna. Alig ülök meleg kamrámban lámpám’ s szürke világa előtt— a sok nagy szellemek’ fehér, sima mellszobraik kisértetek gyanánt lebegnek körül — miközt valamelly sivár tömkelegtől riasztatom föl, és minél tartkább, minél iszonyúbb és hajmeresztőbbé válik e tömkeleg, annál világosabban ismerem meg, annál tisztább és derültebben látom árva hazáink irodalmi zűrzavarát.