Honderü, 1847. június- december (5. évfolyam, 2/1-26. szám)
1847-09-14 / 11. szám
202 — fegyverem ? hányan hanyatlottak le általad az éji néma sírba?! Édesen hangzik még pengésed agg füleimnek, ah, de nem úgy, mint ezelőtt! .. Vidám napok , de hamar eltüntetek ! Boldogtalan én az atyák sorában, veszni hagytam fiamat, halálnak adám azt, kit a gondviselés tán hosszabb életre adott! Balga én ! miért is vivém magammal ?! hisz tudhatom, miszerint ifjú, heves természeteit részbe sodrandja! Kedves fiam! nem boldogítod már atyádat szép reményekkel! Mily vitézül harczolt honáért ily ifjú korában! de eltűnt, s vele együtt reményeim is! Itt vagyok most a világban egyedül! ha nem s kedves gyermekemtől elhagyatva ! Már csak rajtam a sor, hogy ismét lássuk egymást! De hát ha még él ?! Isten! titkosok uraid, vezéreld őt vissza karjaim közé! Ilka lépett be mély gyászban, kisírt szemekkel , melyeket zilált hajfürtéi törölgettek. Liza barátnéjához s általa hozzá is eljutván Dezső’ eltűntének hire , igen elszomorodott s gyászt von magára. Halvány arcza szánalomra indítá a különben keményszívű Rengeit, ki őt magához intvén, részvéttel tudakozódék körülményeiről. Jótékony ír gyanánt házának Ilka’ sebesült szivére gyámja’ szavai, és érzékeny szavakkal rebegé háláját. Békekövet jelentetett be. — Mit akarhat a megveretett? — tünődék magában Rengei. — Sejti, hogy újra rá török, vagy alkudozni kíván foglyaiért, gyanítván , mikép kívánatéra hajlandók , de csalatkozik ! Újra hadat neki, ne legyen nyugalma, mig fáradt teste ravasz lelkét kiadandja. A követ belépett, mélyen meghajolva: — Üdvözlégy magyarok’ dicső vezére! Khánunk’ helyettese, Kadán vezértől hozzád küldetve jövök, szerencsétlen fiad’ élte’megmentéséért. Renget, ki fiát eddig holtnak híve, e váratlan hírre, kitörő örömmel kiálta : — Mit? fiam él?! hol ő? Igen, ö él. Két út vezet szabadítására: mondj le várad’ birtokáról, vagy add gyám leányodat vezérünk’ barátjának nőül. E két feltét közöl válaszsz , különben fiad a legborzasztóbb kínokkal végeztetik ki. Ilka remegve, esdő tekintettel fordult Rengerhez. — Hah vakmerő! Mondd meg vezérednek, hogy a hű magyar inkább szereti hazáját, mint gyermekét, inkább mint saját életét és készebb nyílt csatában elvérzeni, mintsem ily alacsonyságra vetemüljön. Fiamért foglyait kiadom, de váramat s gyámleányomat, mig élek, pogány soha nem birondja. Ha pedig fiamnak csakugyan halnia kell, gyilkoljátok őt a legkínosabb halállal, mint igaz magyar, bátor homlokkal nézend a rémítő' halál’ szemébe. De vidd hírül, vakmerő, pogány főnöködnek , miszerint holnap feldúlom mindenét, és ha kezeimhez kerülend, nem lel irgalmat maga s családja’ életére. A követ elmerengett Ilka’ nézésében, s nem látszék figyelni Rengei’ szavaira. Most vakmerő bátorsággal szóla: — Rengei, add Ilkát a kun Szecsének, és Fiad — szabad leend! Rengei iszonyú haragra gyuladt. — Ki vagy te vakmerő, hogy ily szemtelen mersz lenni ?! Ah fondor álnokság! Szecsö! te pokol’ frigyese! nemzetem s nemzeted’ szemetje! te, ki nem érdemied, hogy e szent földet szentségtelen lábaiddal tiporjad ; te, kitől két éve, mint becsületesnek hitt jövevénytől, Akát megtagadtam , mint honáruló, hazám’ utált ellenségének átkos frigyese, most ily szentségtörő helyzetben kívánod Rengel’ gyámleányát nőül ?! és elég szemtelen mersz lenni, ocsmány lelkedet itt előttünk föltárva bemutatni! .. Hah rút elvetemültség! Távozz előlem alávaló honáruló! fuss előlem, mert követséged’ szentsége sem menthet meg méltó boszúmtól! Menj előlem ördög! vagy legitt keresztülszurlak! — Fiad’ fejét nem sokára itt láthatod! — mondá és elrohant. Renget, mint álomból ébredő nézett a távozó után. Iszonyú fájdalom szorítá atyai szivét. — Nincs, ki írt kötne halálos sebemre!