Honderü, 1847. június- december (5. évfolyam, 2/1-26. szám)
1847-10-19 / 16. szám
— 316 — Főispáni beigtatás Budapesten. Ha volt valaha átalános népszerűségű ünnepe a magyar nemzetnek, azóta hogy magát az osztriai császárok atyai sceptruma alá nyugtatá , úgy a múlt szombaton Pest megye’ föispáni székébe fényes ünnepélyességgel tartatott beigtatása Hazánk’ kegyenczének István főherczegnek, mindazokat bizonyosan fölülmúlta. A jelen kormány’ lelkes férfiai újra egy hatalmas lépést tenek a köztük és nemzet’ jobbjai között éledező bizodalom’ kapcsait még erősbek még szilárdabbakká edzeni, midőn felséges fejedelmünk Ferencz Károly koronaörökösünk’ idősb fiát Ferencz Józsefet — tehát épen azon jeles herczegfit, kire idővel Magyarország’ koronára tekint—ruházta fel azon dicső hivatással, Magyarország’ kinézett nádorát Pest megye’ örökös főispáni székébe ültetni. Nem lehet e lapok’czélja részletes leírását adni a szokott szertartások , megelőző czermóniák, fényes küldöttségek s más és szokásos ünnepi eljárások’ programmjának — ez inkább az politikai lapok’ föladása lévén — mi csak azt jegyezzük föl futólag e sorokba , mi oly magasztossá , oly nemzeti érdekűvé — oly feledhetlenné tette ez ünnepet — ama köz lelkesedés — amaz átalános elragadtatásnak kiváló indokát. Feszült figyelemmel várták ugyanis az arany és ezüstben ragyogó számosnál számos. Rendek , főpapok , czimes méltóságok , országos és zászlós urak a perczet, midőn a zsúfolva telt terem ajtószárnyai kétfelé nyilának s a fényes kíséretben belépő két osztriai főherczeget, királyi biztos és örökös főispán úr ő fenségüket láttaták. Ha roppant harsány volt az éljenzés, midőn a 17 éves huszárezredes Ferencz József, daliásán sugár termetével, férfiasan komoly rátartása — s átalában megnyerő nyájas külsőjével magát honunk’ kedvenczének a kir. Helytartónak jobbján bemutatta;—ha szűnni nem akaró tapsviharral lőnek nyájas elismeréseik’ bebizonyításául több ízben felföléljenezve bíbor székeikből mindketten, mielőtt még ajkaik megnyílanak, képzelhetik olvasóink, minő fokára emelkedők a köz elragadtatás’ magasztos kitörése azon perczben , midőn a fiatal k. Biztos úr’ ajkairól a legtisztább , leggyönyörűebben csengő, választékos szabatosságú magyarság, mint mi édesen folyó varázs forrás, a bűvösen meglepett hallgatóság felé ömledezett? És nem csak a szép nyelv melyen szólott , nemcsak a szív, melyből a szép szó fakadt — hanem — mi mindennél lényegesb — a szellem mely azokon elömlék, vala oly magasztos, oly hazafias , oly ma gya ros. Hasonló beszéddel felelik. Biztos ő fenségének a főherczeg örökös főispán úr, és mikint amaz ékes szónoklatot — ugy azt is ismételt és ismételt örömkitörések szakaszták félbe. , Egy dicsőbb korszak’ küszöbén állíták ők lenni e szép hazát, melynek boldogítására czéloz a jó fejedelem.“ Adja Isten, hogy őt s fényes trónját körző hű embereit a nemzetnek rokonszenvü többsége pártolja, e magasztos föladatban !!! A kedves főherczegek folytonos éljenzések , kalpag- és kendőlobogások, zajos kardcsörgések és harsány tapszáporok között hagyák el — szokott ünnepélyes beigtatási szertartásaink’ végeztével — a fényes teremet, magukkal víve a könyekre indult honfiak és honleányok’ buzgó áldásait, mikint azon hő kivonatunkat, bár mentői gyakrabban — bár Örökre keblébe zárhatná azon dicső ivadékokat e nemzet, melyekhez rendítlenül hű ragaszkodásának oly csalhatlan jelét adá ez alkalommal megint. És magukkal vivék a hálás elismerés’ azon méltányos adóját is, melyet imádott fejdelmünk’ lábaihoz tétetni szeretnénk azon félreismerhetlen rokonszenvekért, melyek— a nemzetnek törvényszentesített köz óhajtásában gyökerezvék — újabb időkben azon tény által tisztán mutatkoznak, miszerint az osztriai ház’ újabb ivadéka a nagy magyar Haza’ diplomatikai nyelvét édes magyar nyelvünket — nem csak szorgosan tanulja és érti, hanem ezt szabatosan folyóan és szívesen is beszélni tudja. 1) Gyűlés után 150 személyre terített asztalnál vendéglé meg Főispán ő iges iket, mely alkalommal ékes magyar áldomásokat emelt mind a beigtató , mind a beigtatott iges főherczeg. Ő cs. k. főherczegsége Ferencz József múlt csütörtökön érkezik, s néhány napi köztünk mulatása után utazott el a székesvárosba, magával vive — mint mondá búcsúszóul a megye’ teremében — magával vive kedves emlékét azon rá nézi több tekintetekből elfeledhetlen napnak, melyen — mond ő — legelső hivatalos föllépését is oly nagyszerű alkalomnak köszönhető, s melyen a magyaroknak ő felségéhez koronás királyukhoz vonzó magasztos hódolatuk, egy mélyebb birodalom és annyi őszinte rokonszenvek’ jeleivel találkozhatnia alkalmuk. ’) Áldás kövesse a távozott herczegfi’ lépteit, és soká, jó soká éljenek, miként a magas beiktató, úgy a dicső beiktatott. 1) Nem lehet nem figyelmeztetnünk ez alkalommal a Hazát egyházunk’ egyik lelkesb fiára főtiszt. Kiss kanonok urra: O nga vezette be a bácsi k. föherczegeket édes anyai nyelvünk’virágos kincstárába. 2) Alkalma adatott helyett, nem lenne tán igen merész ez újításom. Alkalom adódik—occasio se praebet—atkálmul — ad normám nobis propnam képesül—capax fit. PH. L.