Honismeret, 1973 (1. évfolyam)
3-4. szám - HONISMERETI OLVASÓKÖNYV - Csokonai (1773—1805), a néprajzi kutatás úttörője (Morvay Péter)
Azonban — bár, a nagy időközökben megjelenő kiadások közti űrt betöltve, számtalan régi kéziratban közkézen forgó verse tanúskodik egyre szélesebb körű népszerűségéről — az irodalmi köztudat a legutóbbi időkig nem ismerte eléggé költészetének kincseit. Ady Endre még „Vitéz Mihály ébresztése" c. versével áldozott emlékének, nem annyira a halhatatlan költő, mint inkább a munkásságát eléggé meg nem becsülő társadalom ébresztésére gondolva. Ma, amikor Csokonai életműve azon az úton van, hogy egész népünk előtt teljes fényben tündököljön, időszerűnek látszik a néprajzi gyűjtők előtt is rávilágítani munkásságának a néprajzot érintő mozzanataira és jelentőségére. A magyar felvilágosodás legnagyobb — világirodalmi rangú — poétája ugyanis egyúttal a néprajzi érdeklődés első nagy képviselői, az Arany-Petőfi-féle népi- nemzeti klasszicizmus nagy előkészítői közé tartozik. Százszínű egyéniségében, melyben rokokó finomság és diákos nyerességű dévai szókimondás keveredik, ott él a magyar irodalmat európai szintre emelni kívánó, s egyúttal nemzeti egyéniségének megőrzésére törekvő XVIII. század végi irodalmi csoportok (az ún. „deákosok", „franciások", „németesek", „magyarosok") bátor haladásvágya, európai igényessége, a romantika szellemi áramlatától ihletett nép felé fordulása, gyökeres hazaszeretete, reális népszemlélete és a dolgozó néppel való együttérzése. Költői gyakorlatában (különösen: „Parasztdal", „Szegény Zsuzsi a táborozáskor", „Sirakom", „Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz" stb.) és értékes emléleti fejtegetéseiben a népi alkotásokat a nemzeti hagyományokhoz való ragaszkodás legbiztosabb eszközeként tekintő tudatos népiesség számtalan jele nyilatkozik meg. Életsorsának kátyúival magyarázható kényszerű ingadozás után, népiességének csúcspontján — a II. József beolvasztó törekvései ellen forduló nemesi ellenállási mozgalom XVIII. század végi megalkuvásba torkollása idején egyszerre lett a függetlenségi hagyományok és a népi kultúrkincs letéteményese. Művelőiből — az ő szavával szólva — nemcsak a jövendő arany időnek poétái szedhetnek gyöngyöket, hanem a népi kultúra búvárai is. Igen sok tájszó, népi kifejezés, szólás található írásaiban, s ezek jelentését nem egyszer meg is magyarázza. Egyes vígjátéki alakjait tájszólásban beszélteti. „Tavasz" című fordításához szójegyzéket csatol, s bevezetésében ajánlja a tájszavakon csodálkozó finnyás olvasónak: „forgolódjék a felföldi, dunai és tiszamelléki s erdélyi magyarokkal: ereszkedjék le a paraszt, tudatlan együgyű — de nála meglehet jobb magyar — községhez, aljnéphez: akkor majd nem lesz annyi új szó, annyi hallatlan ejtés ő előtte." Ő is szorgalamal gyűjti a szóanyagot. Amint egy 1801-ben kelt levelében írja: „édes hazám s anyai nyelvem díszére és előmenetelére... ”