Honismeret, 1973 (1. évfolyam)

3-4. szám - HONISMERETI OLVASÓKÖNYV - Csokonai (1773—1805), a néprajzi kutatás úttörője (Morvay Péter)

Azonban — bár, a nagy időközökben megjelenő kiadások közti űrt be­töltve, számtalan régi kéziratban közkézen forgó verse tanúskodik egyre szélesebb körű népszerűségéről — az irodalmi köztudat a legutóbbi idők­ig nem ismerte eléggé költészetének kincseit. Ady Endre még „Vitéz Mihály ébresztése" c. versével áldozott emlékének, nem annyira a hal­hatatlan költő, mint inkább a munkásságát eléggé meg nem becsülő társadalom ébresztésére gondolva. Ma, amikor Csokonai életműve azon az úton van, hogy egész népünk előtt teljes fényben tündököljön, időszerűnek látszik a néprajzi gyűjtők előtt is rávilágítani munkásságának a néprajzot érintő mozzanataira és jelentőségére. A magyar felvilágosodás legnagyobb — világirodalmi rangú — poétája ugyanis egyúttal a néprajzi érdeklődés első nagy képviselői, az Arany-Petőfi-féle népi- nemzeti klasszicizmus nagy előkészítői közé tartozik. Százszínű egyéniségében, melyben rokokó finomság és diákos nyer­­es­ségű dévai szókimondás keveredik, ott él a magyar irodalmat európai szintre emelni kívánó, s egyúttal nemzeti egyéniségének megőrzésére tö­rekvő XVIII. század végi irodalmi csoportok (az ún. „deákosok", „fran­ciások", „németesek", „magyarosok") bátor haladásvágya, európai igé­nyessége, a romantika szellemi áramlatától ihletett nép felé fordulása, gyökeres hazaszeretete, reális népszemlélete és a dolgozó néppel való együttérzése. Költői gyakorlatában (különösen: „Parasztdal", „Szegény Zsuzsi a tá­borozáskor", „Sirakom", „Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz" stb.) és értékes emléleti fejtegetéseiben a népi alkotásokat a nemzeti hagyomá­nyokhoz való ragaszkodás legbiztosabb eszközeként tekintő tudatos né­piesség számtalan jele nyilatkozik meg. Életsorsának kátyúival magya­rázható kényszerű ingadozás után, népiességének csúcspontján — a II. József beolvasztó törekvései ellen forduló nemesi ellenállási mozgalom XVIII. század végi megalkuvásba torkollása idején egyszerre lett a füg­getlenségi hagyományok és a népi kultúrkincs letéteményese. Művelőiből — az ő szavával szólva — nemcsak a jövendő arany időnek poétái szed­hetnek gyöngyöket, hanem a népi kultúra búvárai is. Igen sok tájszó, népi kifejezés, szólás található írásaiban, s ezek jelen­tését nem egyszer meg is magyarázza. Egyes vígjátéki alakjait tájszó­lásban beszélteti. „Tavasz" című fordításához szójegyzéket csatol, s be­vezetésében ajánlja a tájszavakon csodálkozó finnyás olvasónak: „forgo­lódjék a felföldi, dunai­ és tiszamelléki s erdélyi magyarokkal: eresz­kedjék le a paraszt, tudatlan együgyű — de nála meglehet jobb magyar — községhez, aljnéphez: akkor majd nem lesz annyi új szó, annyi hal­latlan ejtés ő előtte." Ő is szorgalamal gyűjti a szóanyagot. Amint egy 1801-ben kelt levelé­ben írja: „édes hazám s anyai nyelvem díszére és előmenetelére... ”

Next