Honismeret, 1975 (3. évfolyam)
3. szám - 150 éve született Jókai Mór - Jókai honismerete (Molnár József)
A szegénylegény és úri betyárok (Fatia Negra) világát hány művében örökítette meg. A Szegény gazdagok Erdélyben tett utazásának friss élményei alapján készült, de írt Sobri Jóska elfogatásáról (A Hon, 1874), s A lélekidomár című regényében pedig a betyárvilág utolsó szakaszával találkozunk. Ebben a regényében írja Rózsa Sándorról — vele 1876-ben találkozott —: „E munka írója több év előtt látta az elítélt Rózsa Sándort a szamosújvári állami fegyházban. A hírhedett rablóvezér — itt szabómesterséget űzött: a fegyverek legkisebbike, a varrótű volt a kezében, katonanadrágokat varrt. Régi ismerős volt. 1848-ban a magyar kormány amnesztiát adott a már akkor is híres rablóvezérnek, azon feltétel alatt, ha cimboráival együtt a csatatérre megy, a haza védelmében keresni bűnbocsánatot. A kormány amenesztiáját e mű szerzője vitte el Rózsa Sándorhoz a pusztai csárdába, mely a rablók tanyájául szolgált." Jókai már elfelejtette, hogy ekkor nem találkoztak személyesen, de erdélyi útja alkalmával valóban meglátogatta a szamosújvári börtönben barátjával, Teleki Sándorral. A lélekidomár című regényében szereplő Lándory pedig nem más, mint Ráday Gedeon, a híres szegedi bűnper kormánybiztosa, amely per 1869—1873 közt folyt le. Jókai így vall magáról: „Amit írtam ahhoz rajzoltam is, amit rajzoltam, ahhoz valami történetet is írtam." (1879) Hozzá is fűzi munkamódszerének könynyebb megértése érdekében: „Harminc év óta mindig hordok magammal egy-egy kis könyvecskét, amibe mindazt följegyzem, amit az élet és könyvtárak tanítanak. Egy kis gyűjtemény már maga ez a könyvecskéim halmaza, s a belejegyzett tárgyak tömege nem egyfele tíz emberélet munkásságának alapot adna." Amikor 1889-ben Debrecenben és a Hortobágyon járt, nagyon sok bejegyzést készített noteszébe, s ez lett a forrása A Hortobágy című útleírásnak, s az annak alapján készült Sárga rózsa (1892—93) című regényének. A pásztorok életéről írt emlékeztető szavainak segítségével nyomon kísérhetjük munkamódszerét is. A helyszínen elég volt néhány szót feljegyeznie: „Vasaló, főző-gyerek, taligás. Árva trágya, kitéglázva, szolgafa, tésztás kása reggelire, kés, kanál a nádfalba dugva. Bundák felakasztva." Ennek alapján a látottak visszaidézésével hitelesen megrajzolta a pásztorépítményt, ahogy azt A Hortobágy című leírásban olvassuk: „Azt mondtam odafent, hogy nincsen konyhája (ti. a pásztornak). Dehogy nincs. Csakhogy azt itt »vasaló«-nak híják. Minden karom mellett ott áll a vasaló. Ez egy ölnyi átmérőjű, kerek kunyhóforma, felül nyitott nádsövény, melynek a feneke téglával van kirakva, középett a tűzhely, a mellett a forgatható »szolgafa«, aminek a végére a bográcsot ráakasztják, s alatta tüzet raknak. A tüzelőszer a legfinomabb hortobágyi koksz, ami ott szárad a karám végében halomra felrakva: bányája a sík mező, úgy híják pásztornyelven, hogy »árva trágya«. Ezt összegyűjteni a »taligás« hivatala; azután a bográcsban megfőzni az ebédet, az is a taligás hivatala; s végül a kész ebédet bográcsostúl tanyáról tanyára elhordani a bojtárok után, ismét a taligás hivatala. Taligás a neve a csikóstanoncnak ..." A Sárga rózsában is leírja a vasalót, de mivel újra olvasta a jegyzeteit, hozzáfűzi: „Itt főzik meg a gulyáshúst a szolgafára akasztott bográcsban, meg a »tésztás kását«. A taligás dolga a főzés. A hosszúnyelű cinkanalak oda vannak tűzködve rendben a nádfalba." Mindezt tíz évvel később, debreceni tárgyú történeti regényében, az Egetvívó asszony szívben visszavetíti a kuruckorba, s szinte szóról szóra ismétli előbbi tapasztalatait. Jókai szövegei néprajzilag hitelesek, s úgy dolgozott, mint a korabeli szakember, hiszen leírásai megegyeznek a Magyarság Néprajza tudományos ismeretközlésével. Jókai tehát korának nemcsak legnagyobb szépírója, hanem egyben az egyik legjobb etnográfusa is.