Honismeret, 1976 (4. évfolyam)
6. szám - SZABAD FÓRUM - Dr. Szántó Imre tanszékvezető egyetemi tanár felszólalása a HNF Országos Kongresszusán
KÖNYVESPOLC KÉT KÖNYV A KÖZÉPKORI BUDÁRÓL• Szomorú igazság, hogy hosszú ideig méltatlanul bántunk középkorunkkal. A felvilágosodás elítélte és egészében sötétnek bélyegezte ezt a kort, s a maga idejében talán igaza volt: ez a szemlélet ideológiai fegyverként szolgált a hűbéri kötöttségek és az egyház elleni küzdelemben. De van ezenkívül egy sajátosan hazai oka is annak, hogy közgondolkodásunkban a középkor az ismeretlenség homályába süllyedt. Milyen közel áll hozzánk, viszonyainkhoz 1848, ha a mesébe vesző Anjou-korral vetjük öszsze! És ott nemcsak az idő múlása okozza ezt az eltérést. Hiszen olyan átlagon jóval felüli ismeretanyaggal rendelkező elme, mint a „legnagyobb magyar" is azt hangoztatta, hogy „Magyarország nem volt, hanem lesz". Értjük ennek a tagadásnak a célját, de a történeti igazság mégiscsak az, hogy a középkor országunk és népünk történelmének rendkívül fontos időszaka, a magyar alkotóképesség csodálatos kora. Igaz, hosszú ideig alig volt erre bizonyítékunk, az is jobbadán közvetett. Az újkor elején évszázadokra hadszíntérré vált országnak épp a központi része pusztult el olyan mértékben, hogy a korábbi helyzet rekonstruálhatatlanná, sőt elképzelhetetlenné vált. Így alakult ki az a helyzet, hogy a Habsburg-uralom civilizálatlan, a német művelődés szintjét elérni képtelen gyarmatnak tekinthette ezt a földet. Hiszen minden, amit ismerünk, amiből kiindulhatunk, az a hódoltságot követő, a „felszabadító" háborúk utáni körülményekből ered. A futóhomok és a mocsarak birodalmáról ki tudta volna feltételezni, hogy ott korábban művelt földek, népes falvak virultak. Hiszen előfordult, hogy 1686 után már azt sem lehetett kinyomozni, melyik templom, melyik falu hol is állott korábban. S ahol a Budakörnyéki svábok szinte már őslakosoknak számítanak, ott a középkori dűlőnevek így hangzanak: Kisaranygomb, Macskalik, Tükörmál, Sármelléke, Kerekpalást, Hengerítő, Aranypohár, Eperjes, Nádaskút, Budapokla, Nagyköves. A Budakörnyéki települések nevei is történelmet idéztek valaha: Nyék, Keszi, Jenő, Örs, Kartal, Kalász, Nándor, Bécs... A történelmietlen szemlélet helyreigazításához nyújt rendkívüli segítséget ez a nemrég megjelent két mű. A régészet cáfolhatatlan anyagára támaszkodva bizonyítja, amit korábban csak sejtettünk az Árvától Brassóig elszórtan, a széleken fennmaradt műemlékek alapján, hogy magas szintű városi élet folyt a középkoron a Kárpát-medence belső területein is. Hogy nemcsak Lőcsén dolgozott Pál mester és Veleméren Aquila János, hogy a Kolozsvári-testvérek nem Pallas Athéneként ugrottak elő közmesterségbeli tudásukkal és művészi kiforrottsággal, hanem volt egy szervező központ: a később porig rombolt és most az ásó erejével újra feltámasztott Buda. A gótikus szoborlelet — ahogy az első lelkesült hangvételű beszámolóban olvashatjuk — a magyar művészettörténetnek az egész emberiséget érdeklő kincse. Ezek a szobrok, torzó voltuk ellenére ma is döbbenetesen élőek, s mennyire előremutatóak, ha a XIV. századba helyezzük őket! A kezek, az arcok, a viseletek részletgazdag és nagy gyakorlatra valló kidolgozottságán túl a Zolnay László: Ünnep és hétköznap a középkori Budán. Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1975. 280 oldal (Második bővített kiadás). Zolnay László—Szakál Ernő: A budavári gótikus szoborlelet Corvina Könyvkiadó, Bp., 1976. 56 oldal.