Honismeret, 1985 (13. évfolyam)
Pozsgay Imre: A honismereti mozgalom feladatai a nemzeti tudat elmélyítésében
mert nálamnál különbül mások elvégezték ezt a munkát, hadd idézzem itt Marxot, akiről csak a Kommunista Kiáltvány nemzet gondolatát, fogalmát jegyezték meg, és elfelejtették felidézni azt a gondolatát, amelyet a párizsi kommün után, a Polgárháború Franciaországban című művében mondott, kiemelve annak jelentőségét a szocális és politikai vállalkozások körében, hogy a párizsi kommün volt az első forradalmi kezdeményezés a történelemben, amikor a munkásosztály nemzetté emelte önmagát. Vagyis: az a Marx, aki nagyon jó történelmi érzékkel, már a Kommunista Kiáltvány megfogalmazásakor, majd később is sokszor, meglátta a nemzet és nemzetköziség problémájának összes ellentmondását, ebben az ügyben a forradalom győzelme után az első lépések között tartotta számon a nemzetté válás követelményét. Most már eltekintve ettől az üzenettől, a mi felszabadulás utáni történelmünkben nem az-e a nép egyik legnagyobb élménye, hogy a nemzet alá szorított többség nemzetté emelkedhetett? És hogy mennyi fájdalmat okoztunk ezen az úton egymásnak, itt Kelet- és Közép-Kelet-Európában, magyarok, németek, szerbek, horvátok, szlovének, szlovákok, románok és akik csak itt előfordulhatnak, vagy előfordulnak. Ez éppen arra int bennünket, hogy nem az elzárkózás útját kell választani, és nem az a nemzetté válás útja, amely kirekesztés mások életéből és mások történetéből, hanem a megértés mások helyzete és problémái iránt. Következő kérdés, hogy mit kezdjünk magyarságunkkal? Fehérvárott, a honismereti mozgalom egyik virágzó ágának, az önkéntes Néprajzi és Nyelvjárási Gyűjtők Találkozójának bevezetőjében már felvethettem ezt a problémát, hogy éppen a tétovaságok, bizonytalan XX. századi sorsunk, és meghasonlottságunk miatt, no és azok miatt a politikai melléfogások miatt, amelyekkel itt, a felszabadult ország politikai berendezkedése kezdődött, hosszú időn keresztül tudtuk, mit jelent megszabadulni a kizsákmányolástól, tudtuk, mit jelent uralkodó osztállyá, hatalmi helyzetek megteremtőivé és megalkotóivá válni, de nem tudtuk, mit kezdjünk a magyarságunkkal. Ez valami zavarba ejtő, zárójelbe teendő eleme volt egész közgondolkodásunknak, de személyiségünknek is. Lefegyverző és önfeladási reflexekkel válaszoltunk erre a problémára. Jószerint zárójelbe tettük és mivel a probléma tisztázására, úgymond politikai kényessége miatt nem fordítottunk elég gondot, a nemzeti közérzület és az ahhoz kapcsolódó különböző magatartásokat mi magunk engedtük át a kocsmák meg a sportcsarnokok csőcselékmentalitásának, és további szégyenben maradtunk amiatt ezekben a dolgokban. A szorongás alapvető oka természetesen és lényeges módon éppen az, hogy nem bántunk-e meg másokat, és nem rekesztünk-e ki másokat, és van-e másokkal szemben felelősségünk? Igenis, van történelmi felelősségünk. Egy nemzet a maga útján a vereségeit és a nemzeti szégyeneit ugyanúgy be kell hogy építse a tudatba, mint sikereit, eredményeit, de emiatt nem az önfeladás és a lealacsonyodás útját kell járni, hanem mindezt racionálisan tisztázni kell úgy, hogy a szomszédok, és a környezetemben levő népek történetével is szembenézzek. Ha valamilyen gesztust igazán tehetek azért — bármilyen feszültségek is szabdalják keresztül-kasul ezt az annyiszor elátkozott Közép-Kelet-Európát —, én a magyar értéket látom elsősorban más nemzetek teljesítményében, és mindent megteszek azért, hogy ezeket az értékeket elsajátítsam. Mert valahogy úgy készülök az utánam jövő nemzedékek életére is, hogy még ezer évig itt együtt kell élnünk. Nem haragban, perben, hanem, ha lehet, együttműködésben, a másik értékeinek a tiszteletben tartásával kell élnünk, és ezért a nemzeti érzéssel összefüggő élményeket, tapasztalatokat ne kössük össze konjunkturális politikai helyzetekkel. Ne kössük azzal össze, hogy itt vagy amott esetleg egy megalapozatlan, éretlen nemzeti ambíció embereket sodor ember alatti létbe és megalázott helyzetbe. Gondoljunk arra, hogy ezekkel a népekkel rendeznivalónk van, együttműködési lehetőségek vannak, mert értékeket látunk bennük. Ami a saját helyzetünket és magyarságunkat illeti, azt pedig öntudattal, minden viszontagság, meghasonlottság mellett csak úgy tudjuk megélni, hogy magunkban is felfedezzük ezeket az értékeket. És ezektől az értékektől elindulva azokra a konzekvenciákra jutunk, hogy nélkülünk szegényebb lenne Európa és az emberiség. Vagyis, ha mi letűnnénk a történelem színteréről, annak az emberiség lenne a vesztese. Nem az elkülönülés tehát a lényeg. Éppen ezt kell megértetnünk, és ezt kell magunkban is tisztázni, hogy magyarnak lenni — akár más országban is — az nem a világ elszegényítését, hanem ellenkezőleg: az emberiséghez vezető egyik utat jelenti. A továbbiakban néhány profán kérdésről hadd szóljak még ezen a találkozón. Milyen következtetéseket vonhatunk le a mögöttünk hagyott ünnepségsorozatokból, ünnepekből, és azokból a vállalkozásokból, amelyekből a honismereti mozgalom is oly szépen, eredményesen kivette a részét? Emlegették ezt itt két napon keresztül bizonyára, tehát én erről sem akarok lajstromot csinálni; mindenki tudja, mi mindent végeztünk és mennyire fontos volt a közgondolkodás formálása szempontjából. Amiért mégis megemlítem, az az, hogy — bár időnként unjuk és a könyökünkön jön ki egy-egy ünnep vagy ünnepkör rituáléja és lelketlen formalizmusa — a 40. évforduló megünneplésének jelentőségét a történelmi események felemlegetésén túlmenően éppen abban látom, hogy itt és most — eltekintve egy-két rossz megközelítési módtól — ezen az évfordulón nem a zászlólengetés és a hozsannázás volt az alapvető cél. Az ország sincs abban a helyzetben, hogy elfeledkezzünk nyavalyáinkról, és hozsannázással beszéljünk rég megtörtént dolgokról. A cél az volt, hogy a negyedik évtized lejártával, a 40. évforduló megünneplésével az utóbbi négy évtizedben megtett utat integráljuk a nép gondolkodásába, a nem-