Honismeret, 1986 (14. évfolyam)

TERMÉS - Dr. Szatmáry Lajos: Kulturális élet Vásárhelyen az 1930-as években

Miklós volt, neki azonban hamarosan háttérbe kellett vonulnia a mind embertelenebbé váló politikai irányzat miatt. A művészetek ápolása a színjátszás területén a Tókertben roskadozó Nyári Színkörre maradt, melyben főként operettek szórakoztatták az ezekkel is megelégedő kispolgári közönséget. Ebben a korhadozó fa­épületben próbálkozott ugyan néha valamelyik turnézó színtársulat egy Csehov-darabbal is, de ilyen darabot csak egy háromfős közönségnek játszhattak el, három betévedt fiatal tanárnak. Azt el kell ismerni, hogy Hovanyec Ferenc, az ábrándos banktisztviselő is rendezgetett műkedvelő színielőadásokat a Fekete Sas nagyszálló színpadán, mégpedig a város úri hölgyeinek felléptével, és legtöbbnyire Herczeg Ferenc egyfelvonásosaival, de valljuk meg, a város szélesebb rétegei szívesebben vettek részt a különböző nőegyle­tek kulturális estjeinek tánccal egybekötött alkalmain. Az irodalom területén alig történt valami. Gallyasi Miklósnak jelent meg egy verskötete, de visszhang­talan maradt. A másik költő, Pákozdy Ferenc inkább hallgatásba burkolózott, az Ógimnázium sarkán sor­vadozó borbélyműhelyben sakkozgatással fecsérelte tehetségét és idejét. A harmadik költő, Vöröss István, ekkor még a gimnázium padjaiban ülve köszörülgette stílusát, érettebb verseit azonban diáktársai két kis kötetben kiadták. Ebben a csomorkányi hangulatú környezetben indultak meg azok a kezdeményezések, amelyek felfed­ték és igazolták, hogy itt arany taposódik a sárba, értékek vesznek kárba egy olyan közhangulat hatására, hogy úgyis mindegy, itt úgysem változik semmi, itt a jó mag is elrohad, s ha netán kikel, a közömbösség úgyis elhervasztja virágait. Kiderült, hogy ennek nem kell végzetszerűen így történnie. Az ocsúdás jelei kezdtek sorban megmutatkozni. Csomorkány lassan elmaradt az úton, s a ködben kibontakozott Vásár­hely. A derék Péczely Attila, akitől mint orvostól elriasztották lebecsülői a betegeket, mert ásványokat, kö­csögöket és főként népdalokat gyűjtött, addig nevelgette Tóth Lajost, a kántort, a későbbi operaénekest, de akkor még csak a katolikus vegyeskar karnagyát, míg az egy szép napon Kodály Zoltán Mátrai képek című grandiózus vegyeskari művével mutatkozott be a Fekete Sas nagyszálló díszes színpadán. S ezzel megtört a bénító varázslat. A vásárhelyi közönség tapsviharral fogadta a csodálatos dalfüzért, bizonyságot téve arról, hogy feléli már a korszerű művészet színvonalát, csak méltóképpen kell feltárni előtte az igazi értékeket. A kereskedők klubjában persze lassan elhallgattak a múzsák, amit az idők közszelleme megmagyaráz. A Tornyai Társaság viszont a nyilvános előadásokat lehetővé tevő Társadalmi Egyesületek Szövetségének égisze alatt szabadegyetemi előadásokat szervezett a városháza dísztermében, ahol telt házak előtt egyete­mi professzorok (Bartók György Szegedről, Tankó Béla és Karácsony Sándor Debrecenből) tartottak magasszintű irodalmi, filozófiai és társadalomtudományi előadásokat. Az ún. Szabad Líceum is új életre ébredt a gimnáziumban. A havonta tartott előadásokon ott szoron­gott a polgári közönség java is a polgármesterrel együtt, a bal oldali széksorokat azonban minden alkalom­mal a Munkásotthon közönsége foglalta el. A modern tudomány és a társadalom mind időszerűbbé váló kérdései kerültek szőnyegre, úgyhogy a tömeges érdeklődés miatt végül a tornacsarnokban kellett megtar­tani az előadásokat. Ilyent tartott pl. Kassay Dezső kórházi főorvos a vidéki köztudatba akkor bekerülő relativitáselméletéről, valamint Takács Ferenc szociáldemokrata képviselő a baloldali világnézetről. A gimnázium diákjai is Kodály Zoltán művével léptek színre a Fekete Sas színpadán, bemutatva a Háry Jánost. Egy más alkalommal Móricz Zsigmond színdarabjának, a Fejedelem táncának előadásával tettek tanúságot arról, hogy immár ők is az új, a népi vonalat követik. És ugyancsak az akkori kiváló diákok (köztük Dömötör János, a későbbi múzeumigazgató, Kristó Nagy István, a szerkesztő, Tárkány Szűcs Ernő, a néprajztudós és mások) hívták meg a városháza nagytermében tartott nyilvános önképző­köri ülésekre Móricz Zsigmondot, Tamási Áront, Zilahy Lajost és Németh Lászlót is, aki olyannyira sze­relmese lett a városnak, hogy a felszabadulás után, életének egy nehéz korszakában le is költözött Vásár­helyre, és tanárként dolgozott a fiú- és leánygimnáziumban. Az akkoriban korszerű népi gondolat intézményeket is teremtett. A várost körülvevő negyvenezer főnyi tanyavilág szegénysorsú gyermekeinek addig nem volt lehetőségük arra, hogy bejussanak városuk gimnáziumába és új, népi értelmiséget adjanak városuknak és az országnak. A gimnázium most megalapí­totta az ország első népi kollégiumát, az ún. Tanyai Tanulók Otthonát, mely átvészelve a legnehezebb há­borús éveket a NÉKOSZ kebelébe került, s egyetemi professzorok, tudományos kutatók és jelentős társa­dalmi személyiségek nevelkedtek fel benne. S meg kell említenünk, hogy az akkor felvirágzó népfőiskolai mozgalom is talajt fogott a városban. A tanyavilág értelmes parasztifjai számára Népfőiskolai Tanfolya­mot rendezett a gimnázium, s évenként kéthetes bentlakásos tanfolyamokon indította útnak a művelődés és öntudatosodás útján a nagyszámmal jelentkező érdeklődő ifjúságot. Az évtized utolsó éveiben az ifjúság már politizálni is kezdett. A Vásárhelyi Ifjúság című helyi újság egyik számában, melyet a gimnazista regöscserkészek szerkesztettek, jelent meg nyomtatásban először, és­pedig 1941-ben, ez a kitétel: „Népi demokráciát akarunk!" A vázolt ocsúdó szellemi élet közrejátszott abban, hogy az értelmiségi körökben Hadtavi Helikon címmel házi társas összejövetelek kezdtek megho­nosodni a pletykadélutánok helyett. Az egyik ilyen Helikoni Esten pl. a Csépke-kvartett Mozartot játszott végül az egész társaság — Tóth Lajos vezetésével — madrigálokat énekelt. Nos ebben a kettős világban küzdötte át magát a világosság a homályon, így győzött az út a régi felett, így indult meg az élő és ható szellemi élet azon az úton, mely Csomorkány felől Vásárhelyre vitt. Dr. Szathmáry Lajos

Next