Honismeret, 1987 (15. évfolyam)
ÉVFORDULÓK - Zika Klára: Százötven éves a Magyar Nemzeti Múzeum épülete
— Közhely lenne azt mondani, hogy óriási megtiszteltetésnek érzem. A múzeum patinás hagyományvilága egyébként is mindig valamiféle megilletődött tisztelgést váltott ki belőlem. A nemzet múzeuma a magyar nemzet, a magyar föld történetét, a maga legteljesebb mivoltában próbálja a közönségnek bemutatni, elsősorban a tárgyi relikviák alapján. Hasonló múzeum a mi életünkben aligha jön létre. Ez óriási felelősséget ró ránk s ennek a feladatnak eleget tenni nagyon szép szolgálat. — Természetesen sok találgatás előzte meg az ön kinevezését, ami azt is jelenti, hogy a Nemzeti Múzeum most is fontos az embereknek. Nem gyakori, hogy belső ember kerüljön ki győztesen. — Külföldi ösztöndíjon voltam, amikor a főigazgató, Fülep Ferenc meghalt. Váratlanul ért a jelölésem. A vezető számára mindenképpen előnyös, ha belülről jön, hiszen megspórol néhány évet, amit egyébként az ismerkedésre kellene fordítani. — Úgy tudom, ez az első munkahelye . . . — Egyetemi hallgató koromban az esztergomi, a visegrádi és a leányfalui ásatásoknál dolgoztam, s nagy örömömre 1967. október 15-én a múzeumhoz kerültem (akkor még csak szerződéssel). Később olyan emberek barátságával gazdagodhattam, mint László Gyula. — A régész főigazgatók sorát folytatja. Történelmünk melyik korszakával foglalkozik? — Már egyetemistaként elköteleztem magam a magyarság története, véleményem szerint legfényesebb korszakának, az Árpádok korának, a magyar középkornak. — Saját maga is rendszeresen vezet ásatásokat. Kutatási eredményeiből a Honismeret következő számában olvashatunk. A régészeti feltárások köztudott anyagi szűkösségének áthidalására milyen lehetőségek vannak? — A régészeti táborok megszervezése nem könnyű feladat, mert ezek az ásatások általában messze vannak a lakott területektől, ezért nehéz megoldani a víz, élelmezés, higiéniai feltételeket. Ennek ellenére minden évben szervezünk egy-két régésztábort, főként középiskolások részére. Kevés a terepjáró autó, lakókocsi, nincsenek kisgépeink. Lehetőségeinkhez képest igyekszünk ezen a helyzeten is változtatni. A tudományos kutatások — az ásatástól a feldolgozásig — megvalósulását tehát nem az anyagiak, hanem a felszereltség és a középkáderek hiánya akadályozza meg. A terepen múlt századi feltételek mellett dolgozunk. De még ennél is nehezebb a tudományos munkák megjelentetése. Ha valaki megír egy régészeti monográfiát, legalább öt év, mire megjelenik az Akadémia Kiadónál. Megpróbáljuk ezeket a saját erőnkből, egyszerűbb kivitelben megoldani. A múzeumnak van két saját évkönyve, az egyik régészeti, a másik történelmi témában. Ezenkívül a Régészeti Füzetek két sorozatában a kisebbikben még az adott évben rövid, figyelemfelkeltő, a legfontosabb adatokat közlő ásatási jelentések jelennek meg a friss ásatásokról, a másikban terjedelmesebb összefoglaló tanulmányok kapnak helyet, valamelyik világnyelven. Tavaly indítottuk a Magyar Nemzeti Múzeum Adattára című sorozatot, ebben jelent meg egy igen értékes dokumentum, Méri István 1943-ban Kolozsvárott végzett ásatásairól. Ezenkívül számtalan olyan tanulmány készül még, amelyek nem a múzeum kiadványában, hanem más folyóiratokban, kiadványokban, illetve könyvekben jutnak el az érdeklődőkhöz. — Ha az intézmény lehetőségei meghatározottak, beszélhetünk-e egyáltalában tervekről és új célokról? — Szeretném, ha sokkal nagyobb önállósággal és felelősséggel dolgoznának a különböző részlegek és alkotó közösségek. Mindenkinek megvan a maga feladata. A Magyar Nemzeti Múzeum a nemzet múzeuma, az volt mindig és annak is kell maradnia, a szó legteljesebb értelmében. Tehát elsődleges feladata, hogy a magyar nép és föld tárgyi emlékeit kutassa — ezt várja tőlünk az ország —, ezen belül pedig a magyarságtörténeti stúdiumok között, a magyar középkorkutatás álljon a középpontban. Ezért fontos, hogy mindenki tegye a dolgát annak tudatában: ez felelősségvállalás a magyar nép múltjáért. A múzeumban a fluktuációtól függően 250—260 ember dolgozik egy időben. Közülük mintegy 40 tudományos munkatárs. A többiek az épület fenntartását, rendeltetésszerű működését biztosítják. Sajnos, a kutatóink megbecsülése nincs arányban a végzett munkával. A nagyobb múzeumok közül a minisztériumhoz tartozókban a legkisebbek a fizetések (az akadémiai intézetekben lényegesen magasabbak). A tudományos munkatársak nálunk a kutató munkájukon kívül tárlatvezetéseket tartanak, kiállításokat rendeznek, vagy újítanak fel, előadnak. Tragikomikus az a helyzet: ha a takarítónő nem kap fizetésemelést, azonnal továbbáll, de ha a tudományos munkatárs nem kap, marad — hova menjen? — Tudnak-e tenni valamit a katasztrofális történettudat megváltoztatásáért? Nem tudom, van-e még rajtunk kívül olyan ország, ahol ehhez hasonló jelenséggel találkoznánk . . . — A mi népünk olyan történelemmel rendelkezik, amilyennel kevés ország — nem kell szégyenkeznünk miatta! A fiatalok személyiségének kialakításában feltétlenül szerepet játszik a történelmi oktatás. A múzeumoknak a közéletben betöltött szerepe mindenütt módosulóban van. Régebben egyoldalúan csak tudományos műhelyeknek tekintették őket, ám a társadalmi igények mostanra alaposan megváltoztak: egyre inkább közművelődési, oktatási funkció jut nekik, tevékenyebben részt kell vállalniuk a közösség tudatának, kultúrájának, ízlésének, eszmevilágának formálásában. Nem túlzás, ha kimondjuk: az iskolai történelemoktatást próbáljuk a magunk eszközeivel segíteni, megújítani, sőt befolyásolni is. Sajnos, még nem kellő súlyú és hatásfokú ez a szerepkör, de ma már szinte mindegyik múzeum magára vállalja az országban. Ez pedig nagy dolog, mert riasztó példák sorozata mutatja, mekkora szükség van erre. Mindez elsősorban a céloknak megfelelő tudatossággal, rendszerességgel összeállított kiállítások révén valósul meg, de sok helyütt egyre több a gyermekfoglalkozás is. Ezeknek a célja, hogy múzeumba szoktassuk őket. A gyermekjátszónapokon egy adott kor hangulatába próbáljuk bevinni őket: például felidézik Mátyás király udvarát, a vívást, a vásárt. Megismertetjük őket azokkal a tárgyakkal is, melyek kiállításra kerülnek. Az erdélyi kézművességet vagy 1848-at be- 4