Honismeret, 1987 (15. évfolyam)

KRÓNIKA - Barsi Ernő: In memoriam Szőke Ferenc

mondható el az, ami Róla mindent tudott falujáról és lakóiról, múltjukról és jelenükről. A népmondák és a dűlőnevek, a családi és a közösségi élet szokásai, a rokoni kapcsolatok és a templomi székek rendje, a régi gyümölcsfajták, a falu hajdani kereskedelmi kapcsolatai vagy a század eleji presbitérium névsorának ismerete, tudása olyan természetes volt számára, mint az, hogy lélegzik. Ez a kötés-kötődés átsugárzott mindazokra, akik beszéltek vele. Az az Ember volt Hegyi Lajos, aki önző, számító, csak az egyéni hasznot, boldogulást hajszoló korunkban is tudott adni. Ha kellett, éhező gyermekeknek, kicsi tanítványainak ebédet; ha kellett, vándoroknak egy pohár bort, falás kenyeret; ha kellett, hajléktalannak szállást; ha kellett, jó szót; ha kellett, figyelmeztetést; ha kellett, a történelmi múlt emlékezettel elérhető tényeit. Úgy adott, amint ősei a régmúltban: támogatást a megégett németnek, kolduló barátnak vagy a Pápai Református Kollégiumnak. Mindezt önzetlenül, soha nem várva viszonzást. Ajtaja mindig nyitva volt itthon is, a hegyen is. Ha éppen nem volt otthon, az arra látogatónak néhány sor írás adta tudtul az ajtóra tűzve, hol található a gazda. Szószólója volt a falunak, szépítője a településnek: patakot szabályozó, fákat ültető, az ismeretterjesztést szervező, maga is ismereteket nyújtó, hasznos tevékenységet megtanító, aki villanyhoz és autóbuszjárathoz segítette faluja népét. Sokan emlékeznek még arra, ahogy pl. a kosárfonást taníttatta meg a gyermekeknek vagy bizonyos eszközök elkészítésének titkát tárta fel. De mandulát, gyümölcsöt is nemesített, fákat oltott, szemzett. Ez utóbbiakra a tanítványait is megtanította. Elfogódottság nélkül nem tud szólni róla az, aki ismerte. Bátortalanul és gyarlan jönnek a szavak, nem tudva igazán visszaadni azt az emberi sokszínűséget, gazdagságot és szeretetet, amely sajátja volt. Igazi napszámosa volt közösségének, rajtuk keresztül nemzetének. Balatonhenyén született, s a Pápai Református Tanítóképző esztendeit leszámítva, itt is élte le munkás, tevékeny életét, s immár megnyugodott ősei között a református temetőkertben. Szeretett élni. Mindig vidám volt, még betegségén is tudott élcelődni. Nem méltó hozzá, emlékéhez a szomorúság. Hisz nem halt meg, csak a teste. Szelleme, példája közöttünk, szívünkben, elménkben él. Mert „nem hal meg az, ki milliókra költi dús élte kincsét ..." — írta Arany János. Koszorút nemcsak virágból lehet kötni, hanem emlékekből is. Ez a koszorú nem hervad el, benne öszszefonódik gyarlóság és jóság, de az összetartó erő a jóság, az emberszeretet. Ez a koszorú őrzi most már mindörökre, amíg anyanyelvünket beszélők élnek ezen a tájon, Hegyi Lajosnak, az utolsó néptanítók egyikének alakját, emberségét. Újra meg újra csak azt mondhatom, hogy nem halt meg, „mert gyümölcsfát ültetett, dolgozott a halhatatlanságnak . . ." S. dr. Lackovits Emőke Aki 1926 óta a bükkaljai Sály községbe ellátogatott és vonzódott hagyományainkhoz, nemzeti értékeinkhez, rendszerint megkeresett a falu közepén egy emléktáblás régi házat, melyben 1870—1872 között az Egri csillagok írója tanulta a betűvetést Malyáta Ignác tanítómestertől. A ház ugyan némileg megváltozott az 1897-es átépítéskor, iskolát is hiába keresett benne a látogató, mert csupán tanítói lakásul szolgált már az épület, így az érdeklődő az emléktáblán kívül nem igen talált a házban megtekintésre méltót. Ám 1957 óta érdemes volt az emléktáblás házba is betérni, mert új lakója, Szőke Ferenc tanár ismét tartalmat adott az ódon épületnek. Már az udvaron fa- és virágritkaságok fogadták a belépőt. Az előszobában rózsás tányérok, köcsögök, bokályok, régi falusi eszközök, a nagyobb szobában műtárgyak, festmények, népi kézimunkák, kitűnő néprajzi, történelmi, művészeti könyvek, a belső kicsi szobában pedig a házigazda által faragott, erdélyi motívummal kifestett magyar bútorok várták. Ezt a sok kincset szíves szeretettel osztotta meg Szőke Ferenc minden vendégével, közeli jóbaráttal, falubelivel, hozzá látogató régi tanítvánnyal, messziről jött idegennel, szépet szerető, magyar hagyományokat kereső kicsivel és nagygyal. Mindenkinek felejthetetlen élmény volt vendégszeretetét élvezni, felfogni a lakását benépesítő tárgyak üzenetét, s tanulni, erőt meríteni gyűjtőjük, gondozójuk példájából, meleg szavaiból. De honnan is jött Szőke Ferenc, s hogyan tehetett szert „ennyi jóra, ennyi szépre?" Debrecenben született 1902. december 9-én. Szülei is debreceniek voltak. Édesapja korán meghalt, s a mindössze ötéves Ferenc és négy nagyobb testvérének neveltetése az özvegy édesanyára, Komlóssy Juliannára maradt. S az özvegy édesanya hihetetlen erőfeszítéssel mind az öt gyermeket: Lajost, Györgyöt, Juliskát, Mihályt és Ferencet kitaníttatta. Ferenc a debreceni református kollégiumban, majd a tanítóképzőben tanult és eminensként kapott tanítói oklevelet 1923-ban. Később az Egri Tanárképző Főiskolán szerzett biológia—földrajz szakos tanári oklevelet. Szenvedélyes tanulnivágyása egész életén át végigkíséri. Még a Balaton menti népfőiskolán is részt vett, hogy ott népi táncot, citerakészítést, faragást tanuljon. Nehezen indul pedagógus pályája. Először csak nevelősködik, ingyen tanít. Majd falura kerül. Geszteréd, Tiszarád, Nyírgyulaj, Értarcsa, Lak, Szendrő, Monok, Meggyaszó és Sály lesznek munkásságának állomáshelyei. Szenvedélyesen szeret tanítani és mélységesen szereti a gyerekeket. 1941-ben megnősül, házasságát gyermekáldás sajnos nem kíséri, de György bátyjának leányát neveli és halmozza el szeretetével. Az iskolát „lelkek műhelyének" nevezi. Az a pedagógus, aki atyja a gyerekeknek és mindenese a falunak. Énekkart vezet, tűzoltóparancsnok, hegyközségi elnök. Színdarabokat rendez, hogy bevételéből cipőt, ruhát vehessen a szegény gyerekeknek. Kézimunkázni tanítja a leányokat (mert férfi létére ehhez is kitűnően ért?!), faragni a fiúkat. Nyírgyulajon pl. kopjafákat faragnak, s ezekkel kerítik be az iskola udvarát.