Honismeret, 1989 (17. évfolyam)
TERMÉS - Demeter V. János-Lőwy Dávid: Kolozsvár felülnézetben
kéményseprőket szakmailag nem sokra tartja az idős ember, aki pályafutása során, szaktudása révén még a legnagyobb elismerést élvezhette. Nem véletlen, hogy a kéményseprő erkölcsi profiljának felvázolására Dobsa László közel másfél oldalt szentelt Vezérfonal a kéményseprő-ipari segéd- és mestervizsgálatokhoz című szakkönyvében. „A kéményseprőnek megbízhatónak kell lennie" — olvassuk az előszóban. Szakmai jártasságon kívül elméleti felkészültséggel is kell rendelkeznie, mert „nemcsak kezével dolgozik. . . a tűzbiztonság javára, de lelkiismeretével és eszével is, fontos, felelősségteljes és nélkülözhetetlen hivatást tölt be, mint a megelőző tűzrendészet tényezője". A tűzveszély különösen nagy volt a zsindelytetős épületeknél. Kolozsváron 1489-ben, 1601-ben és 1655-ben jegyeztek nagyobb tűzvészeket, de a legpusztítóbb 1697-ben volt, amikor az épületek legnagyobb hányada a lángok martaléka lett, többek között a Szent Mihály-templom négy fiatornyos büszke tornya is. Ugyanakkor égett le a ferencesek templomának tetőszerkezete, melyet — sajnos a gótikus jelleg teljes megszüntetésével, az osztrák befolyás hatására uralkodóvá vált barokk stílusban állítottak helyre 1728 és 1745 között, stukkódíszes csehsüveg-boltozattal. Az 1798-as tűzvészben elpusztult a régi Városháza s csaknem fél évszázad telt el ameddig Kagerbauer Antal a jelenlegi Városi Tanácsházat (Szabadság tér 1. sz.) megépítette a quatrocento firenzei palotáit idéző stílusban (1842-1845). Végül a Dózsa György utca 25. sz. alatti ház udvari részén, a kapu felett elhelyezett, bekormozódott, szerény emléktáblán a következő szöveg olvasható: „Az 1839. eszt. (endő) ben, máj(us) 1 napjára viradólag éjfél után/ ór(a) k. (or) támsz.rémítő tűz/által e házak elég/te emlékéül mellyek/közt e ház(a)t.leg.több romlás.érte." Ez lehetett az egyik utolsó jelentős tűzvész a városban. Nem maradtak azonban arra vonatkozó adatok, hogy vontak-e felelősségre kéményseprőt a tűzesetekért, és ha igen, vétkesnek találtattak-e? Annyi azonban bizonyos, hogy munkájuk jelentőségének elismerése a középkor végétől nőttön-nőtt. Szakmatörténet dióhéjban A megbecsüléséhez - amelynek századunk első felének kéményseprői örvendtek — hosszú út vezetett, mesterségük sokáig más, „érdemes polgári céhek" által lenézett volt; ugyanis a kéményseprés, amely a kémények gondozásával és tisztán tartásával szolgálja a közérdeket, nem tartozott a régi mesterségek közé mint a kovács, fazekas, csizmadia, szabó, takács, tímár, kádár, ács, kőműves vagy az arany- és ezüstműves. Önálló szakmaként való megjelenése és elterjedése a városi élet kifejlődéséhez, a kőből épült és kéménnyel ellátott házak elszaporításához kötődött. A XIV. századi Európában a kémények seprése még a háztulajdonosok, kőművesek és tetőfedők feladata volt. A XV. században a német államokban majdnem kizárólag olasz származású, évről évre visszatérő vándorárusok tisztogatták a kéményeket. Dokumentumok maradtak fenn arról, hogy 1675-ben Bázelban a kéményseprést még „nem becsületes" mesterségnek tekintették, Frankfurt am Main tanácsának pedig 1705-ben kezeskednie kellett kéményseprőiért. Első céhlevelüket Bécsben kapták Lipót császártól, 1673. július 8-án, a frankfurtiak 1715-ben avathatták fel céhládájukat, míg a grazi kéményseprők 1723-ban VI. Károlytól nyertek szabadalomlevelet. Kolozsváron I. Apafi Mihály fejedelemsége alatt az 1680. március 19-én megtartott közgyűlés határozatai között szerepel a tűzrendészet első szabályozása. Az 1684. február 28-i közgyűlés a kéménytisztításra vonatkozó határozatot fogadott el: „kettőnek rendelte kiadatni az egész városban, úgy, hogy alacsony kéményért 4, nagyobbért 6, még nagyobbért 8 pótrát vehessenek, a városi tanács 13 tagjának kéményét mindétig fizetés nélkül tartoznak tisztítani, ígéretek szerint". (Jakab Elek) 1748-ban Mária Terézia kiváltságlevelet bocsátott ki a kéményseprőcéhek részére, amelyben megszabta a mesterek, legényeik és inasaik kötelezettségeit. Az ő korából származik a munkakerület számával ellátott derékövcsat, amely a munkában levő kéményseprő szolgálati jelvénye volt és hivatalos közeg jelleget kölcsönzött neki. Valahányszor ezt viselték, polgári köszönés helyett sapkához emelt kézzel tisztelegtek. Az erkölcsi megbecsülés az anyagiakban is tükröződött: a királyi kormányszék 1765. november 12-i rendeletének mellékletében a kéményseprő 30 forintban megállapított fizetése másfélszerese a sebész, illetve a városi főügyvéd javadalmazásának és 25%-kal meghaladja a tömlöcét, illetve a bakó keresetét. (Jakab Elek)