Honismeret, 1995 (23. évfolyam)
Pozsgay Imre: Magyarság és a világ magyarságának szellemi kapcsolatai
intézmények tagja lesz-e, vagy más utat választ. Úgy gondolom, most még sokak számára furcsa ez a kérdés, mert az rejlik benne, mintha nekünk választási lehetőségünk volna. De ha nem volna választási lehetőségünk, akkor azt kellene mondanom, hogy nincs szuverenitásunk, nincs függetlenségünk. A finnek is furcsán viselkedtek ebben az európaizálásban, hiszen emlékeznek a csatlakozás szavazati arányára: 48 -52% között oszlott meg, tehát igen gyenge többség. Norvégia kispekulálta, mi az érdeke és hogyan tarthatja magát távol az Európai Unió intézményeitől úgy, hogy az Unió hasznát lefölözhesse. Mi pedig azt látjuk, hogy a jótékonykodó, vállveregető, rendszerváltás utáni gesztusok múltával Magyarország - a hozzá hasonló helyzetben lévő keletközép-európai országgal együtt - várólistára került. A kérdés ezzel kapcsolatban nem alaptalan az összmagyarság létérdekét mérlegelve sem. Kétségtelen, a magyarság jövője szempontjából döntő jelentősége van annak, hogy a magyar állam területén élő magyarság hogyan döntsön a világban való tájékozódás lehetőségei között. És ma előbb már Szarajevó kapcsán emlegetett riadalom okán - elég nagy a távolságtartás az európai intézmények részéről, mindig akad, aki a jó szavakat elhinti közöttünk, de mindig ott működik a vétó, amelyik a felvételt megakadályozza. Mi legyen tehát a teendő ebben a helyzetben? Nem várhatjuk tétlenül, hogy kegyosztó európai intézmények belátó cselekedetei révén egyszer csak úgynevezett európaiak leszünk. Azt sem először tisztázzuk egymás között, hogy mit jelent európainak lenni. Nekünk azt az 1100 évet jelenti, amit itt töltöttünk el a Kárpát-medencében és ami alatt az előbb értéknek nevezett és vallott kultúrát, történelmet létrehoztuk. Azért itt a dikciónak mindig megvan a jelentősége. Világosan, félreérthetetlenül kell beszélni. Nem Európába megyünk, hanem bizonyos európai intézmények tagjai szeretnénk lenni. Ezek közül számunkra a legfontosabb az Európai Unió, amelyik gazdasági, piaci, sőt kulturális és történelmi szempontból is -hisszük, valljuk - előnyös lenne Magyarország számára, de nem kínál azonnali megoldásokat a magyar problémákra. És ha Norvégiát, Finnországot említettem, folytathatnám Ausztriával és más országokkal. Tény, hogy az Európai Unió, amit korábban Európai Gazdasági Közösségnek, Közös Piacnak is neveztek, s Maastricht óta Uniónak becézik, ez az intézmény nem gyógyászati szanatóriumi célokra jött létre, oda nem kezelésre vesznek föl problematikus országokat, hanem azokat veszik föl, akik megoldották problémáikat. Ezért van választási lehetőségük azoknak, akik oda belépnek. Mert azok is úgy vélik, hogy mérlegelni valójuk van e tekintetben. A norvégoknak korántsem volt oly csábos a brüsszeli irodákhoz tartozni, mint amennyi előnyt jelent kívül maradni. A finnek többsége végül is úgy gondolta, hogy a beletartozás az igazi nemzeti érdek, hasonlóan döntött Ausztria, Svájc pedig - amelynek tradícióit jól ismerjük -, még az Európai Gazdasági Térbe sem volt hajlandó belépni. Tehát véletlenül se higgye senki, hogy egy strnkturálatlan, differenciálatlan, szép, gazdag, jóléti rendszer működik Nyugat-Európában, amely ha kinyújtja a kezét és elér néhány nemzetet, akkor azokat boldogítja. Inkább úgy mondom: boldogabb, szerencsésebb nemzetek közössége ez, ahova bejutni küzdelem kérdése. Nos, reményfoszlató céllal jöttem én Szombathelyre, hogy erről beszéljek? Nem! Inkább arról van szó, hogy Nyugat-Európa még nem ismerte föl Magyarország, Csehország, Szlovákia, Horvátország, Szlovénia és Lengyelország jelentőségét, legalábbis nem eléggé ahhoz, hogy kapkodjon utánunk. Nekünk viszont eléggé ismernünk kell helyzetünket és meg kell győznünk a fejlett nyugatot, ne meghunyászkodva és megalázkodva kapkodjunk utánuk. Mire alapozom ezt a kijelentésemet? Nem olyan régen Strasburgban egy ilyen üggyel foglalkozó konferencián vehettem részt, ahol nyugat-európai unionista a képviselők az Európai Parlament tagjai, sokféle tapasztalt, Európa-ügyekben jártas politikus jött össze és elképesztő volt az az erős