Honismeret, 1997 (25. évfolyam)
1997 / 6. szám - ÉVFORDULÓK - Természet és társadalom (Pozsgay Imre)
Egy félmondat erejéig sem akarok félreértést hagyni magam mögött. Ez nem a rendszerváltás elleni beszéd. Én a rendszerváltás jelentőségét hangsúlyozom, aminek mindenképpen be kellett következnie, és - még ha TV-sorozatok most operettesíteni is akarják az egész átalakulást -, Magyarország elévülhetetlen történelmi érdeme, hogy elébe ment az elkerülhetetlennek, és segítette a változást. Nem erről beszélek, amikor a helyzetet jellemzem, hanem arról, hogy mi történt az előbb említett tőkekoncentráció révén, az emberiség történelmében. Az történt, hogy ezt mint egy - főleg munkaerő-gazdálkodási szempontból -kihasználandó és kihasználható helyzetet megragadta a gazdag országok tőkekezdeményezése, és levetette azt a záblát, amelyet jóléti állam, szociális piacgazdaság formájában a háború után rávetettek. Hiszen megszűnt az a birodalmi fenyegetés, ami ezt a záblát - hogy úgy mondjam - elviselhetővé tette a tőke számára. Sőt önmérsékletet tanúsított, hiszen a kommunizmus rémképe végül is nyugaton hozta meg a hasznát. Ez a rémkép elmúlt, és a munkaerő-gazdálkodásban a szociális piacgazdaság, a jóléti állam elvét föladva a termelő berendezések megújítását indították el az olcsó munkaerő irányába. Ezért lesz óriási fellendülési terület a mai Kína, 1 milliárd 200 millió lakosával. Tessék belegondolni, mit jelent majd, ha minden kínai fogat akar mosni. Hány fogkefe kell ahhoz? Ha csak ezt az egy tétet említem, látnivaló, hogy mire megy a játék. Ettől van az, hogy a pénzvilág valójában egy fölfújt luftballon. Ehhez értő emberektől hallom, hogy a mai világ pénzforgalma mögött, a reálteljesítmény nem éri el a 10 %-ot sem. A német márka azért lehet az euro alapja - ha egyáltalán az lesz -, mert ez még ezen fölüli teljesítményt tud tartalmazni. Nem lehet véletlen az a gondolat, amely II. János Pál pápa szociális enciklikájában, a Centerius Annus-ban fogalmazódott meg, amikor leírja, hogy a kommunizmus bukása nem igazolás a kapitalizmusra. Őt aztán nem lehet meggyanúsítani azzal, hogy valami kommunista vonzalom élne benne, mindannyiunknál többet tett azért, hogy ez a balsikerű kezdeményezés eltűnjék az emberiség életéből. De jelzi, hogy a probléma itt maradt közöttünk. Tehát az ember és a természet, a társadalom és a természet viszonyában csak akkor lehetünk eredményesek, ha újra napirendre tűzzük intézményeink átalakítását. Az emberi intézmények segítenek a világban olyan termelő-elosztási viszonyokat létrehozni, hogy ne kelljen 4-5 milliárd embernek tenyészet szinten élnie, és ne lehessen egy szűkebb embercsoportnak a világ egy főre jutó energiaellátásának 20-szorosát felhasználni, mint például az Egyesült Államok lakossága. Véletlenül sem a kilátástalanság érzését akartam ezzel a vázlatosan rajzolt ábrával kelteni, inkább csak azt, hogy milyen világtörténelmi folyamatok közepette kell nekünk itthon nemzeti létformát szervezni, Magyarország és a Kárpát-medence népeinek kapcsolatát -egyebek között a természettel is - rendbe tenni. Időről-időre, néha még a valósághoz közel álló emberek ajkáról is különös kijelentéseket hallok: Magyarország ismét Szent István-i jelentőségű döntés előtt áll. Van aki ezt jóhiszeműen mondja, van aki blöfföl. De a tény maga blöff. Nincs itt Szent István-i döntési lehetőség. Más döntés volt az akkor, az európai hatalmi és civilizációs kulturális viszonyok között, valódi döntés, amelynek során a magyarság sorsa szempontjából, viszontagságok létünk ellenére, csoda történt. Itt most csodákról nincs szó, kijelölt pályákon vagyunk, alapszabállyal működő klubok tagjai lehetünk, mint kérelmezők. Tárgyalási pozíciónk azon múlik, mennyire tudjuk felismerni saját érdekeinket, és mennyire tudjuk a bennünket majdan befogadókat meggyőzni arról, hogy szükségük van ránk. Érzékelhető tehát, hogy nem Géza fejedelem és Szent István dilemmái előtt állunk, hanem hogy ezen a kijelölt pályán nemzeti érdekeink szerint tudunk-e mozogni, és nemzeti érdekeinket képesek vagyunk-e érvényesíteni. Gondolják meg, ha jön a brüsszelesített, bürokratikus Európa, a szubvenciók rendszerétől a természettel való viszony rendezéséig közös intézményrendszer fogja kiszabni a pályát. Aggasztó, hogy ez a közös intézményrendszer ma még nem érzékeli a fenyegetést, a katasztrófát, ezért a természet kihasználásának és nem a természet megvédésének és fenntartásának a programja az erősebb. Mit jelent ez? Hogy bár jelszavakkal szépen beburkolják, de terjed a „fenntartható fejlődés" kifejezés. De még nem látszik az a koncepció, amelyik a fenntartható fejlődést össze tudná egyeztetni az emberiséggel. Hiszen az amerikai állampolgár tékozló fogyasztása és embert becsmérlő életformája ugyanolyan életidegen, mint az, ami Afrika közepén bekövetkezett éhezés. Ezt a kiegyezést én egy kicsit távolinak látom, ezért a nagy globalizációról és modernizációról füstölgő és pöfögő ilyen-olyan