Honismeret, 1998 (26. évfolyam)
1998 / 2. szám - KRÓNIKA - Búcsú Tábori Györgytől (Dankó Imre)
gal, hiszen ez a téma más szerzők műveiben részletesen kifejtett, itt elegendő volt csak a leglényegesebbnek tartott adatokra és tényekre utalni. Sokkal izgalmasabbak azok a levéltári kutatásokból származó idézetek, amelyek az időről-időre kiöntő vizek mellett élő nép árvízi panaszait, illetve az ugyanezen vizek haszonvételéből élők hálaszövegeit fogják csokorba a szabályozások előtti gazdálkodást bemutató fejezetben. A megyei törvényhatóságok 1744-ben vették kézbe a vízszabályozási munkákat, de alig több mint hat évtized alatt vajmi kevés haladást tudtak elérni. A szerző ezt az érintett megyék közötti érdekellentétek minden kezdeményezést elsorvasztó következményének tudja be „Bihar és Békés megye ellentétei akadályozták az eredményesen induló kis-sárréti munkákat, négy érdekelt megye vitatkozott azon, ki és hogyan kezdje a Berettyó szabályozását..." stb. Ebben a helyzetben a kormányzat nagy reményeket fűzött a királyi biztosi intézményhez, s a tudós hadmérnököt, báró Vay Miklóst nevezték ki a Körösök szabályozásának élére. A királyi biztos sikereket ért el elsősorban a környezetet rongáló vízimalmok elbontásával, valamint a tervszerű vízrajzi felvételek megindításával, de a vízszabályozásokkal kapcsolatban ő is csak néhány kisebb jelentőségű csatornaásásig és töltésépítésig jutott el. A könyv részletesebben foglalkozik Huszár Mátyás vízrajzi felméréseivel és az 1842-1836 között elvégzett szabályozási munkákkal. Kevéssé ismert adatok jelennek meg ezeken az oldalakon a Körös-Berettyó vidék vízi munkáinak egyik méltatlanul háttérbe szoruló mérnökéről, Vargha Jánosról, akinek tevékenysége sokban hozzájárult ahhoz, hogy utódai - és itt elsősorban Bodoky Károlyra gondolhatunk - kedvezőbb feltételek között végezhessék országépítő munkájukat. Bodoky 1850-1861 között az ország talán legbonyolultabb vízrendszerének szabályozását fejezte be sikeresen. Az ezt követő időszakban nemcsak az árvizek, hanem a század legsúlyosabb aszálykatasztrófája és a belvizek megjelenése adott új meg új feladatot a kor vízmérnökeinek. További fordulópontot jelentett a hazai vízszabályozások történetében a pusztító szegedi árvíz. 1879 után nemcsak a Tisza szabályozásában vette kezdetét a korrekció, hanem az ármentesítő társulatok szervezeti rendjében is jelentős változásokat hajtottak végre. A századfordulóig terjedő időszakban az érdekeltségi területek átrendeződésével jött létre a Körös-Tisza-Marosi Ármentesítő Társulat, a régióban folyó vízimunkák és árvédekezés egyik legfontosabb szervezete. Dóka Klára a szabályozások eredményét összefoglalva az egyik legfontosabb tényre hívja fel az olvasók figyelmét: „A Körös-szabályozást a szakirodalom az egyik legsikeresebb vízimunkálatként tartja számon. Az 1879-re érdemben lezárult munkát 1895-re eredményesen meg tudták szilárdítani, és kisebb fejlesztéseken kívül érdemi beavatkozásra nem volt szükség." A könyv nem elégszik meg az események részletes ismertetésével, hanem elemzi a természetalakító munkák hatását az érintett régió mezőgazdaságának fejlődésére. Számos táblázat és összehasonlító adat áll a kérdésben mélyebb összefüggéseket kutatók rendelkezésére. Igen jó gondolat volt a szerzőtől, hogy a kötet mellékletében a Körösök és a Berettyó vidékéről az 1451-1886 között született, de napjainkban nehezen hozzáférhető, forrásértékű leírásokat közli Janus Pannoniustól Márki Sándorig. További erénye a kiadványnak, hogy a könyvben szereplő mérnökök - másutt nem publikált - rövid életrajzi adatait is közli. Kár, hogy a mérnöki névsorhoz nem tartozik egy mutató, hogy annak segítségével az illető tevékenysége visszakereshető legyen a könyv lapjain. Szintén zavaró megoldás az, amikor az egyes területeket négyzetkilométerben, helyenként holdban, vagy hektárban adja meg a szerző. Dóka Klára munkája olyan könyvet eredményezett, amelyet általában nem egy ültő helyében olvas el az ember, hanem részletekben. Az ilyen könyvet az ember a háta mögötti könyvespolcon tartja, hogy mindig leemelhesse, ha szüksége van rá. A kötetet a Közlemények Békés megye és környéke történetéből sorozatban a Békés Megyei Levéltár jelentette meg. (Gyula, 1997.) Fejér László Csíkmadaras hét évszázada Erdélyben a helytörténeti kutatások fellendülésének tanúi vagyunk, a szülőföldhöz való kötődés, az iránta érzett kötelességérzet hézagpótló munkák megírására késztetik a szerzőket. E munkák sorába tartozik Pál-Antal Sándor, Ördögh Imre, Balázs Dénes, Miklós Márton. Csíkmadaras - egy felcsiki falu hét évszázada című falumonográfiája. (Marosvásárhely, 1996.356 old.) Pál-Antal Sándor a kötet koordinátora és a tanulmányok többségének írója történész, 1963-ban végzett a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen és azóta a Marosvásárhelyi Állami Levéltár főlevéltárosa. A helytörténet igazi elkötelezettje, aki első falumonográfiáját a marosszéki Backmadarasról publikálta és most szülőfaluja iránti kötelességének tett eleget. Csíkmadaras Erdély keleti részén a Csíki-havasok hegyvonulata és a Hargita hegylánca által körülzárt Csíki medence Felcsík részében, az Olt mentén fekszik. Lakóinak száma 1992-ben 2197 fő volt. Évszázadok óta kézműves település, így jellemezte Orbán Balázs is, aki feljegyezte róla, hogy: Ez a falu Madaras. Hol a pap is fazekas. A szerzők szerint a falu keletkezése a székelyek Csíkba való letelepedéséhez, illetve a letelepedést követő falurendszer kialakulásához kapcsolódik, mely az 1200-as évekre tehető. Érdekes a szerzőknek az a feltételezése, mely szerint a letelepedők a Dudar és Pozson nemzetségi ághoz tartoztak, amely nevek a történészek szerint ótörök eredetűek. A falu nevét bizonyára a környéken bőven található szárnyasokról kapta, de az sem kizárt, hogy a falu lakói „vadászó madarat" azaz idomított sólymot tartottak és innen ered a nevük.